A messzeség és a múlt hívása (Áprily Lajos: Bessenyei)

Minden költőnek van néhány meghatározó élménye az őt körülvevő világgal kapcsolatban, melyekre visszavezethető alkotásainak többsége. Áprily Lajos egyik legfontosabb ilyen élménye ahhoz a tapasztalatához fűződött, hogy az idő előre haladtával a számára fontos értékek folyamatosan pusztulnak vagy elérhetetlenné válnak.

Korai verskísérleteiben, zsengéiben az ifjú kolozsvári egyetemista majd nagyenyedi tanár az önmagával meghasonlott fiatalember világát az álmokkal és illúziókkal teljes gyermekkorral, a harmonikus és boldog gyermeki létezéssel állítja szembe. E válságos színezetű költői világ alanya nem lát lehetőséget belső egyensúlya helyreállítására, még a szerelmi beteljesülés is az idő múlására és az értelmes élet lehetetlenségére figyelmezteti.

Az első világháborút követő években lépi túl Áprily e borúsra festett, szűk univerzum határait. Lírája hangjában és szemléletében újjászületik, amit jól mutat első érett, jelentős alkotása, a Falusi elégia című versciklus.

A megjelenített világot e költeményben is a hasadtság s ellentét, az emberi értékekben gazdag múlt s az értékhiányos jelen szembenállása jellemzi, a költő figyelme azonban már nem pusztán önmagára s legszorosabb emberi kapcsolataira irányul, a múlttal szembesített jelen értékvilága már szélesebb emberi közösséget érint, s a jelen rajza az egyetemes emberi kultúra oly nagy hatású alkotásában találja meg párhuzamait, mint a Biblia. A múlt harmonikus világának elmúlását, e korábban is oly sok képi változatban megjelenített fordulatot e műben az édenkerti történettel hozza kapcsolatba a költő, s e párhuzam révén a kor eseményei egyetemes jelentőséget kapnak. A felnövekedéssel járó kijózanodás, illúzióvesztés egy egész nemzedék ügye immár, a "tudás fájának áldozata" a költőt befogadó emberi közösség is, s a háború végén e tudás a valóságban is megtapasztalt halál és pusztulás, a társadalmi szinten is érvényesülő farkastörvények ismeretét jelenti.

Az időszembesítő költői eljárás jellemzi továbbá Áprilynak azokat az alkotásait, melyek ez idő tájt (a húszas években) a béke képeit és az öldöklés, a halál jeleneteit vetítik egymás mellé (Nevek, A Fejedelemhez, Utcák, Szilencium), valamint azokat a - Magyarországra települése után írt - verseit is, melyekben a nagyvárosi hajszoltság s az erdélyi vidéki élet boldognak ábrázolt nyugalma ellentéteződik (Enyedi csend, Keleti szél).

Ez utóbbi költeményekben nemcsak a jelen és a múlt, hanem a közel s a távol is ellentétes viszonyba kerül egymással. Ugyanez az ellentét néhány korábbi, erdélyi fogantatású versben is felbukkan, mégpedig éppen azokban, amelyek a költő elvágyódásának adnak hangot.

"... mit adsz nekem, ha Párist elveszed?" - kérdezi születendő fiától Áprily 1912-ben a Hómezőkön is túl... című versében. "Mi már a tengert nem látjuk soha, / Nekünk a tenger látomás marad..." - sóhajt később az 1921-ben írt Nyárban, s szavaiból, ha lemondást tükröznek is, ugyancsak a messzeség sóvárgása, a teljesebb és szabadabb élet utáni vágy csendül ki. Ez az élmény kap hangot a periódus számos más versében is (Esti párbeszéd, Vadludak, Fiamnak).

A költő Bessenyei című szonettje, mely Vita Zsigmond közlése szerint a Pásztortűz 1922/VIII. számában látott először napvilágot,[1] ugyancsak a kietlen jelen és az értékekben gazdag múlt, a lélekszorító közel s a kívánatos távol ellentétére épül:

Bessenyei
Fülöp Károlynak

Tornácon állt s a pusztaságra nézett:
keletre szállt az elzengett vihar.
Szökött felhőit hívta már a fészek,
a sziklából rakott öreg Bihar.

Nyugat felé, piros látóhatáron
jelenés támadt, lenge délibáb
(nagyon távolról, túl a délibábon
marsot fújtak a testőr-trombiták):

Egy park a vágyak tündér-városából,
gáláns ünnep, bizalmas öblű páholy,
s egy gárda-bál, meleg hullámra ringó:
esték, amikor költő volt s király -
Künn megszólalt a mélabús tilinkó
s lassan beballagott az esti nyáj.

A költemény kezdő szavai a pályája delén túljutott, bihari magányába süppedt író alakját állítják elénk. Az ezt követő leírás a szeme elé táruló látványt, a vihar utáni ég s a puszta képét festi, majd a Bihar-hegységet idézi meg, mely sziklaköveivel és öregségével éppúgy fenségesen zordnak mutatkozik, mint a pusztán elvonuló vihar.

A lírai hős előbb keletre tekint, majd - a második versszak tudósít róla - figyelme nyugat felé fordul, hol a látóhatárt a lenyugvó nap festi pirosra. (A naplemente képe Áprily sok ekkori versében felbukkan - pl.: Antigoné, A Hold kiszáll, A tanya -, a hozzá tapadó képzetek pedig legtöbbször az archetípus ősi jelentéséhez kapcsolódnak: a távozó fény az életlehetőségek csökkenését, a halál jöttét előlegezi.)

Az alkony pirosa a mulandóság érzetét hívja elő ezúttal is. Egy messze tűnt, a vers alanya számára végérvényesen halott világot villant fel. Rajzával ugyanakkor a költő új helyszínre kalauzol minket, hiszen az alkonyi jelenés (délibáb) valójában már nem a kinti világban, hanem a megidézett hős lelkében kel életre.

A bécsi évekből a színes, mozgalmas esték elevenednek meg a volt testőr emlékezetében. A jelenetek meghitt, bensőséges hangulatot árasztanak, s minden elemükben ellentétesek a versindító képekkel. Ott zord puszta közepén áll a bihari remete, itt kultúrtáj, park övezi a fiatal tisztet, majd barátok és nők veszik körül, akik rajonganak érte. Ott a sors számkivetettjeként jelenik meg, itt népszerű alkotóként s az élet királyaként.

Míg a vágyak tündérvárosában töltött boldog idők jelenetei peregnek az elmélázó férfi lelki szemei előtt, távolról a testőrtrombiták érces, büszke hangját hallja. E hallucináció révén még gazdagabban idéződik meg az eltűnt ifjúság színhelye, a mű róla szóló tudósításával pedig még élesebb lesz az újabb váltás a befejezésben.

A testőrélet ünnepi pillanatait megelevenítő képek a burkolt utalásoknak is felfogható kifejezések - park, tündér-város, gáláns ünnep - révén Verlaine költői vízióira is emlékeztetnek. Az allúzió tudatossága valószínű, ismeretes ugyanis, hogy a francia költő műveit Áprily már 1909-es párizsi látogatása idején eredetiben olvasta, megszerette.[2] Későbbi vallomásos verseiből az is kiolvasható, hogy visszavágyott Párizsba, ifjúkori barangolásainak s a verlaine-i lírával való találkozásának színhelyére.

A szonett szóban forgó részletében eszerint egymásba oldódnak-tűnnek a Bessenyeinek tulajdonított, Bécset idéző emlékképek a költemény szerzőjének verlaine-i stilizáltsággal kibomló, Párizzsal kapcsolatos emlék- és vágyképeivel.

A vers zárlata újból a címszereplő hazai környezetére irányítja a figyelmet. A trombiták belső hangjára odakint mélabús tilinkó felel, a bécsi esték ünnepi mozgalmasságára pedig, mintegy kijózanításul, a nyáj lassú megérkezése a válasz. A varázsos látomás véget ért, az ellentét a vágyott és a valós világ között még fájdalmasabbá vált, a hős azonban nem cselekszik, nem lázad, hanem belenyugszik helyzetébe. Ismerős problémafeloldás, legszebben talán éppen itt és Az irisórai szarvas című költeményében él vele Áprily.

A Bessenyei című versben az erdélyi alkotó saját elvágyódását s e vágy teljesíthetetlenségével kapcsolatos érzéseit (is) objektiválja tehát, a szonett forma ugyanakkor jelzi, hogy ő - legalább a mű testének maradandóvá formálásával - cselekvően is szembe kíván szállni az emberéletet megnyomorító idővel.

A költeménynek ezt az üzenetét árnyalja és gazdagítja az ajánlás. Fülöp Károly Áprily tanítványa, majd tanártársa volt Nagyenyeden. Kapcsolatuk még a háború előtt kezdődött, nem szakadt meg a világégés éveiben, Fülöp katonáskodása idején sem, később pedig barátivá mélyült, melyet sok együttes családi rendezvény, kirándulás tartott elevenen.[3]

Közös élményük volt az utolsó békeévek nyugalma (mindketten fiatalok is voltak), a háború rettenete, valamint a vereség nyomán bekövetkezett, traumaként megélt erdélyi hatalomváltás. Így a volt tanítványnak s jelenlegi barátnak szóló ajánlás révén többszörös sorspárhuzam sejlik fel a vers mögöttes tartományában, az elvágyódás mellett hangsúlyosabbá válik a jelennél értékesebb múlt iránti nosztalgia - talán nem is csupán a kettejüké, hanem egy egész közösségé, melyhez tanárként, illetve diákként tartoztak.

A Bessenyei utóéletének érdekes epizódja, hogy egy alkalommal a szerzője tolmácsolásában is hallhatták Nyíregyháza érdeklődő polgárai. Mint a Szabolcsi Hírlap 1934. május 8-i száma beszámol róla, a megelőző szombaton a Bessenyei Kör irodalmi esten látta vendégül a Kisfaludy Társaság küldötteit, köztük Áprily Lajost. A hivatalos program után a vendéglátók és a vendégek társas vacsorán vettek részt a Korona udvarán. Itt a fehér asztal mellett olvasta fel Áprily "Bessenyeiről írt remek szonettjét", s ezzel ő is hozzájárult ahhoz, hogy a találkozó "a Bessenyei Kör legnagyobb sikerű akciója volt ebben az évadban".[4]


[1] VITA Zsigmond: Áprily Lajos. Bukarest, 1972. 299. (A költemény végleges helyét a szerző Esti párbeszéd című kötetében nyerte el.)

[2] I. m. 33-34.

[3] Vö. GYŐRI János: Áprily Lajos. Bp., 1967. 55., valamint CSÉP Ibolya: Áprily Lajos. Bp., 1987. 48., 123., 174-176., továbbá VITA Zs. i. m. 44.

[4] BÁNSZKI István: Így él köztünk Bessenyei György. Nyíregyháza, 1986. 107-109.

©Antal Attila, Nyíregyháza
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el