A szülőhelyről - válság-időben

Juhász Ferenc: A gyűlölet és szerelem koronája

1

Ó, hogy gyűlöltem én ezt a falut, félénk kis gyerekszívem töviskoronáját, amely minden lüktetésre, az égitestek madár-hívására visszanyögdécselő szavára beleharapott gubancos-fonadékú kör-szájával, kegyetlen körfogsorával, hogy belűlről vérzett át lárva-gyönge húsom, kifelé, a csillagok felé, s csillagokra-áhító húsomon virágos lett a bőr, mint halottak napján gyertyalánggal a kék temető, hogy úgy éreztem, átvérzik tagjaimon szívem, mint Gulyás Pál tántorgó, óriás-fejű, szúnyoglárvaszerűen áttetsző Krisztusi testén, akiről talán a legfontosabb sort akartam írni egyik époszomban.

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, amely körémfonódott, mint egy tengeri páncélos-kérgű tövisállat, minden tövisvégen tapadós pióca-szájgyomorral a szürke páncélkéreg alatt, amely úgy védi ezt a gyötrő-rondaságot, mint középkori harci-lovak fejét a vas-fejtokok, cifrára-kalapált arc-vasak, amely alól csak az orr és ajakcimpák szőrös virágai türemlenek elő a nagybolyhú szájszirmok puha, kefés hernyóteste mögött az élesre reszelt fogakkal, hogy belémfúrja magát, s meleg szerveimet rágja ki, szopja le, szürcsölje magába: ez az ezer páncélos lófejből font tüske-szájkoszorú! Ez a kő-csövekbe menekűlt eleven csillagkorona, amelynek csak a váza átharaphatatlan, de belűl csupa málló puhaság, olvadékony éhség-virágzás!

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, áhítatos, nagy, bolond, okos, csillogó csikó-szemem fekete szem-ernyőjét, amit halántékomra kötöttek, hogy ne lássak el a Szíriuszig, hogy csodálkozó szemeim ne érinthessék ragyogásukkal fényévek zajló jégtábláin túl más világok tavasz-illatú fény-földjeit!

Ó, hogy gyűlöltem ezeket a fekete szem-ernyőket, látásom istállóit, amelyek a csontig forrtak fejemen, s amelyeket csak a messzi csillag-sziklákhoz vadúl dörzsölve tudtam lehántani magamról, sikoltva az ércek borzalmas csókjaitól!

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, az irgalmatlan ollót, amely nyikorogva szétnyitotta rozsdás szárnyait, hogy lenyisszantsa kizsendülő szárnytollaimat, amelyek lucskosak és enyvesek voltak még, mint a tojásból kibújt csibe, ragacsosak, mint a temetődombon a sárga kutyatej. Gyűlöltem ezt a kőtojást, amelynek alig tudtam feltörni konok burkát, amelynek belsejében, mint a Mindenségben együtt-élt a Sötétség és a Fény, s én ott forogtam derengő embrió-levében leragadt hínáros szempillákkal, véres nyákkal betömött orrlikakkal, torkomba-gyömöszölt nyelvvel, levegőtől nem pezsdített tüdővel, mint celofánzsákba burkolt hólyag-rózsabokor, már egészen a tojásba dagadva és rebegve, mint a haldokló szív, fulladt szorításban, mert beleduzzadtam a tojásba és már testembe-zsugorított, önmagamba-préselt a síkos, homorú magány.

Ó, Falum, te, a korhadék ősök titán-koponyájára tapadt Zsákállat a mindenség áttetsző mélyeiben, te hallgatag üveg-torok, lágyan imbolygó sejtkosár, eleven-éhes pókhálókürt, lüktető kitátott-szájú állatcsipkezsák, te fehér tengermélyi tündérgyomor, szörnyeteg-szelídség a hold márvány-harangszavában, aki átszűröd magadon a világegyetem zord lángjait, a tollas-forgójú lét-tömegeket, sunyi kis rák-könnycseppeket, vérállatkristályokat!

Ó, Falum, te a világködök rubinthálóba font tőgyét szopni vágyó piros, nyálas, virágillatú Borjúszáj, miért gyűlöltelek, Reggelem aranykerítésű virágoskertje, miért rettegtelek, miért nem siratlak gyermekkorom?

2

Deres rózsafák közt sovány ludak állnak,
földig csurgatva az ólomcsipke-szárnyat,
növény-polipkarok fonnak be varangyot,
száradó medúzák a zuzmarás rongyok,
a kertben a krumpli szára fonnyadt, barna,
mint kidobott tyúkbél, hártyásra aszalva,
csak a petrezselyem zöldje áll derengve,
fagytól cseréptollú csönddé merevedve.

A dudva, a kóró, a tüskegaz tornya,
mintha egy kiégett templom gyásza volna:
virág-rovarszemek és kupola-sejtek,
mint a darázsfészek, amit kifüstöltek,
bógáncsot, ecetfát vérzik a vedlett fal,
s áll csigolyás-csápú mohos fémsisakkal
hártya-inges csontváz, üres-bőrű sáska,
gyöngyház-öltönye, mint lovag-páncél mása.

A villámcsődörtől megtépett fa lomhán
álmodozik, varjú köhög üveg-ormán,
rozsdás koszorúdrót lóg a kerítésen,
lukas vödör mereng mellette a lécen,
más-csillagú lények az orgonabokrok,
topognak a meszelt, odvas-fogú aklok,
egyetlen tyúk ődöng, kapargat kék trágyát,
hamut, csipegeti volt kakasa csontját.

Gőgös valék, konok, ostoba a jóra,
nem hallgattam soha az apai szóra,
elhagytam búcsúszó nélkül ezt a házat,
s lassan hajtott lombot bennem az alázat!
Szívem, a madár-szív-robajjal beoltott,
az elszállni-vágyó, végtelenbe-oldott,
a fészkéhez-hűtlen eltévelygett rútúl,
s most csak könnyezik itt, szótlanul a bútól.

Hol van, aki most se mondana le rólam?
Erjed penész-bundás forró koporsóban!
Aki tűrné, újbort töltögetve lustán,
hogy gyöngy-kérgű arcát böködje borostám,
s korholna, hogy sírnék, nézve a füst-pálmát,
s akinek idézném Dósa György halálát?
A döglárvás csillag szívta föl, amíg én
ott lovagoltam a hazug isten térdén.

Hol az apa? Hol van? Hol az én gőgöm már?
Én szivárvány lettem, ő meg kukacos sár.

A falu és a kisváros a magyar irodalomban számtalanszor jelenik meg tehetségbénító közegként, elvetélt vágyak, álmok, kilátástalan emberi sorsok tereként. Gondoljunk csak például Kosztolányi, Móricz, Kaffka Margit, Szilágyi István regényeinek áporodott levegőjű helyszíneire, Juhász Gyula poros vidéki tájaira vagy az Ady és József Attila által megidézett falvak sárba, jégbe dermedt világára. Eszünkbe villannak, persze, az ellenpéldák is. Az idős Arany Nagyszalontára vágyik vissza a fővárosból, Móricz számára Tiszacsécse élete végéig megmarad tündérszigetnek, Áprily Lajosnak virtuális menedék s élete egy-egy válságos szakaszában valóságosan is védő, nyugtató hely a felnevelő székely falu, Parajd, és Ady verseiben sem csupán az elmaradottság fészkeként jelenik meg Érmindszent, hanem vigasztaló, meleg karokkal ölelő otthonként is.

A II. világháborút követően vidékről Budapestre került fiatal költők szülőföldhöz való viszonyára talán az ambivalens Ady-Érmindszent kapcsolat emlékeztet leginkább. A témára Nagy László, Váci Mihály, Csoóri Sándor, Simon István és Juhász Ferenc is vissza-visszatér műveiben, mondhatni, a fiatalkori mostoha körülményekkel, a kiválással és az otthonkereséssel kapcsolatos gazdag élményvilág az 1940-es évek második felében s az 1950-es években indult költőnemzedékek egyik meghatározó ihletadó forrása.

A gyűlölet és szerelem koronája című Juhász-vers a költő s a falu viszonyának egy válságos időszakban való újragondolása s a korábbi viszonyulás részleges átértékelése miatt különösen érdekes.

Ismeretes, hogy a költő az 1950-es évek végén, '60-as évek elején olyan hosszan tartó betegséggel küzdött, mely természeténél fogva egy ideig az alkotást is lehetetlenné tette számára. A lassú gyógyulás, az emberi-költői újraeszmélés ugyanakkor magával hozta a számadás szükségszerűségét is. Helyzete az Ady körüli irodalmi háborúskodásban lelkileg megroppant, halálos kórtól veszélyeztetett Kosztolányi pozíciójára emlékeztetett, kit e körülmények ugyancsak legfontosabb kapcsolatainak költői felülvizsgálatára késztettek. Juhász Ferenc a maga számadását a Harc a fehér báránnyal (1965) című kötete verseiben végezte el. E művekben nézett szembe a tragikus hazai történelmi szituációval, az emberiséget fenyegető rémekkel, az általa vállalt költői hagyománnyal és szereppel valamint személyes léthelyzetével: szerelme fenyegetettségével, indító közegéből kiszakadt sorsa lehetőségeivel, a magány és a halál kísértésével.

A vizsgálatunk tárgyául kiválasztott költemény a kötet utolsó ciklusában található, mely a Tetszhalott éveim margójára címet viseli. E cím arra enged következtetni, hogy a vers megírására indító benyomások, élmények egy része a betegséggel folytatott küzdelem legnyomasztóbb periódusából való. Maga a mű - Bodnár György közlése szerint - 1962-ben, tehát a betegség legyűrése idején nyerte el végső formáját. (Bodnár György: Juhász Ferenc. 1993. 54.)

A költemény két (számozott) tételből áll, s e két rész formailag is elkülönül egymástól. Az első egység prózai költemény, míg a második hagyományos formátumú: ütemhangsúlyos sorai versszakokba rendeződnek, s a sorok végén páros rímek csendülnek össze.

Az első rész egyetlen, látomásos képeket hömpölyögtető monológ a gyermekkor falugyűlöletéről s ennek okáról. A kezdő sorban a falu a gyermekszívet szorító-szúró töviskoronaként idéződik az olvasó elé, s e metaforikus azonosítás a krisztusi mártírsors felvillantásával hatalmas távlatot és arányokat kölcsönöz a gyermeki szenvedésnek. A kínok részletezése során az első bekezdés a vallási asszociációkat (lásd: halottak napi temető, áttetsző Krisztus-test) biológiai-anatómiai képzetekkel egészíti ki.

A továbbiakban a falu egy-egy kínzó állat vagy állati testrész (tengeri páncélos-kérgű tövisállat, zsákállat, borjúszáj) illetve tárgy (szem-ernyő, irgalmatlan olló, kőtojás) alakját ölti magára, a kínok sorában a szúrt sebek fájdalma mellett feltűnik a le- és beszorítottság, a fuldoklás, s mindezek rajzában a biológiai szemlélet válik uralkodóvá. Az egész egységet áthatják a kinn-benn s a fenn-lenn archetipikus képzetei. A gyermeki én, mint egy kis falusi Ikarusz, ki- és felfelé törne, szállna, ám a visszahúzó vagy a köré feszülő erők ebben megakadályozzák.

A monológot erős gondolatritmus hatja át. A bekezdések élén tagoló és nyomatékosító szerepben az "Ó, hogy gyűlöltem én ezt a falut" felkiáltás ismétlődik (néhol apró módosításokkal), s a rokon metaforák sorjázása képi szinten is rásegít a ritmusra.

Az egység zárlata váratlan fordulatot hoz. Az utolsó mondatban a gyűlöletet hirdető határozottság szertefoszlik, az elutasító indulat megkérdőjeleződik, a falu pedig egy kedveskedő azonosítással - "Reggelem aranykerítésű virágoskertje" - az addig festettektől teljességgel eltérő, csodálatos kisvilágként int felénk. A gyerekkori én egynemű s a felnőtt összetettebb érzései szembesülnek itt, ám nincs feloldás, a szövegrész vége "nyitva" marad.

A költemény második tételét öt, egyenként nyolc soros versszak s egy két soros zárlat alkotja. Az első három versszak a szülői házat s az azt körülvevő szűkebb teret: kertet, baromfiudvart mutatja be. A vers itt a múltból a felnőtt én jelenébe vált, s az ő szemével láttatja az egykori szülőhely őszies, pusztuló világát. A leltárszerű felmérés eredménye igen lehangoló: dér és fagy dermesztette növényeket, sovány ludakat, magányos tyúkot, elhasználódott tárgyakat, mohos tetejű, hámló vakolatú házat pásztáz a tekintet, s a képek vagy mozdulatlanok (az áll ige háromszor is előfordul a leírásban), vagy lassú, ősziesen álmos cselekvést jelenítenek meg: a villámtól tépett fa lomhán álmodozik, a lyukas vödör mereng, az odvas-fogú aklok topognak, az egyetlen tyúk ődöng és kapargat.

E versszakok olvasójában a képi világ egyes részleteinek s a felező tizenkettes sorok ritmusának kapcsolata ismerős olvasmányélményeket elevenít meg. Feldereng benne az öreg Toldi elhanyagolt udvarházának rajza a Toldi estéje első énekéből, sőt, a részleges hangulati különbözőség ellenére talán a Családi kör indító leírása is. E képi és ritmikai allúziók kitágítják a költemény világát, kapcsolatot teremtenek a mű s a magyar költészeti hagyományok között, ám a letűnt patriarchális világ légkörét s a régebbi költészeteszményt csak felvillantják, s ezáltal épp a vers egésze által képviselt új, bonyolultabb, XX. századi életérzésre és líraeszményre irányítják a figyelmet. Hiszen például a helyenként nyers kifejezésekkel, naturalisztikus képzetekkel megidézett mikrovilág ugyanúgy a belső táj, a lélekállapot kivetítése is egyben, mint József Attila külváros-verseiben, s a természettudományos szemlélet fel-felbukkanó s inkább szorongást, mint bizalmat mutató elemei szintén a modern korra utalnak.

A második egység utolsó két versszakában ismét a vallomásosság veszi át a főszerepet. A felnőtt az apai ház elhagyására emlékezik, önváddal szólva egykori gőgjéről, konokságáról s búcsúszó nélküli távozásáról, majd a jelen apahiánya tárul elénk az elképzelt együttlét, borozgatás, beszélgetés jelenetében. A tékozló fiú történetének miniatűr, személyes hangú parafrázisaként is olvasható e részlet, bár az itt előadottak tragikusabb élethelyzetet mutatnak, hisz a bibliai történet hőse végül visszatalál az őt szerető apához, míg a vers alanya számára ez a lehetőség végképp elveszett, miként arra a szivárvány és sár távolságát, különneműségét felvillantó zárókép utal.

Az utolsó (teljes) versszakban a beszélő szót ejt magányosságáról, elszigeteltségéről ("Hol van, aki most se mondana le rólam?"). Kérdésbe foglalt megjegyzéséből kiderül, helyzete azért különösen megrendítő, mert az apa lehetne az egyetlen, aki bajában támaszt, vigaszt nyújthatna számára.

A költemény második egysége a halott apa alakjának szeretetteljes megidézésével a XX. századi magyar líra egy különös vonulatába illeszkedik, melyet apahiány-költészetnek nevezhetnénk, s melynek kialakulásában nyilván szerepet játszottak a múlt század borzalmai: a szegénység, a háborúk, a gyógyíthatatlan betegségek. József Attila, Ratkó József, Utassy József, Bella István apaverseit említhetjük itt példaként, s az általunk ezúttal szemügyre vett költeményen kívül Juhász Ferencnek is számos alkotása sorolható még a művek e köréhez. Köztük sok olyan, amelyik a képzeteket tekintve, motivikusan is kapcsolódik A gyűlölet és szerelem koronája második tételéhez. A motívumok hálózatának teljes megrajzolására ezúttal nem vállalkozhatunk, a rokon részleteket mutató művek közül ezért csupán egyre hivatkozunk példaként, s ez az Apám című korai elbeszélő költemény. E műben az apa éneklő alakja felbukkan szenvedést, halált idéző őszi tájban ("ebben a nagy őszi ködben, / vérét hullató fa alatt / énekeli önfeledten, / suttogva és meg-megállva: / Szép az akácfa virága..."), feltűnik gyermekét szerető, gyöngéd társként ("Mosolyogva nézte arcom, / mint a saját boldogságát, / kérdezte, hogy nem haragszom, / amiért nem tud beszélni? / Hogy tudtam akkor remélni!"), s a költemény egy-egy helye részletezőn idézi apa és fiú egykori hangulatos borozásait is, például:

"Ifjúkoromban de sokszor
beszélgettünk a bor mellett,
koccintgattunk olykor-olykor,

apám lassan énekelget.
Gyöngyözött a bor szép lassan,
őszidőben, tavaszonta..."

Majd pár sort követően:  

"Borozgattunk, beszélgettünk,
csitítgattuk egymás kedvét,
vagy a csönd beszélt helyettünk,
s vártuk a közelgő estét.
Arany-reszketés a nyárfák
zizegő, nagy koronája,
cigarettafüst kis fátyla
göndörödött a világra.
Beszélgettük apám álmát,
a volt, s a jövő időket,
a gazdagok boldogságát
és a sokszor köhögőket."

Ezekből a részletekből egyébként az is kiderül, hogy az 1962-ben íródott költemény vágyképei a múlt valóságából, megélt élményeiből táplálkoznak.

A gyűlölet és szerelem koronája a ma olvasója számára is izgalmas, gyönyörködtető olvasmány, s hogy ez így van, abban fontos szerepet játszik a két tétel különbözősége, sok, egymásnak felelgető eleme. Az első rész a gyerekkor elvágyódásáról, a második a felnőtt visszatéréséről tudósít, a prózaköltemény-rész pátoszos hangon megbélyegzett, kegyetlen falujáról a rezignált, elégikus hangú versszakokban kiderül, hogy maga is esendő és veszendő, az első tétel képi világa meglepőbb, a második régről ismerős képzeteket is megvillant, bár a jelen újszerű asszociációival rögtön ki is oltja őket, az első rész építkezésében az ismétlések, párhuzamosságok kapnak főszerepet, a versszakokra tagolt egységre pedig a lineárisan előrehaladó szerkesztésmód jellemző.

E többszörös ellenpontozottság mégsem a harmónia, hanem a feszültség és feloldatlanság érzetét kelti az olvasóban, hiszen például a lírai én kérdései, melyek legfontosabb kapcsolataira vonatkoznak, részben megválaszolatlanul maradnak, s az értékvesztés, mely világában bekövetkezett, orvosolhatatlan. Ezt a megoldatlanságot igen szemléletesen érzékeltetik a költemény záróképei, melyek a világ három szintjét jelenítik meg; ebben az univerzumban a vers alanya a reális emberi élet fölött, míg a szeretett apa e szint alatt foglal helyet. A távolság így még inkább áthidalhatatlan. Mindehhez azt tehetjük még hozzá, hogy a költemény szimbólumai, allúziói (lásd a Biblia világára utaló részleteket vagy a szállni vágyás ikaruszi képzetkörét) az egyedi történetnek általánosabb érvényt kölcsönöznek, s a versben beszélő sorsa ezáltal a kiválás következményeivel szembesülő művészek sorsának példázatává válik.

©Antal Attila, Nyíregyháza
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el