Arany János és az erdélyi magyar líra

Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából Romániában számos rendezvényen (ünnepségen, konferencián, versmondó versenyen, könyvbemutatón, kerekasztal-beszélgetésen) emlékeztek meg ezidáig a magyar közösségek XIX. századi nagy költőnkről. A jelentősebb erdélyi magyar folyóiratok egy-egy tematikus számukkal (rovatukkal) tisztelegtek életműve előtt (lásd pl. a Helikon első márciusi számát, a Látó és a Székelyföld márciusi számait).

Mivel e sorok születése idején az Arany-emlékév nem ért még véget, korai lenne megkísérelni annak felvázolását, milyen Arany-képet rajzolnak ki a bicentenárium alkalmából publikussá lett vélemények, gondolatok, irodalmi művek. A későbbi összegzés számára ugyanakkor nem lehet mellékes, milyen volt korábban az erdélyi magyar irodalom Arany-képe, miféle viszonyt alakított ki az 1920-as évektől máig az Arany-életművel az erdélyi magyar irodalom. Ennek elemző feltárása nagy lélegzetű munkát igényel. E mostani dolgozat a remélhetően majd elkészülő összegzéshez annyival szeretne csupán hozzájárulni, hogy áttekinti az erdélyi magyar lírában fellelhető Arany-reminiszcenciákat, -motívumokat, az Aranyhoz vagy Aranyról szóló megnyilatkozásokat.

A helikoni triász tagjai közül Áprily Lajos már egyetemistaként vonzódott Aranyhoz. Áprily-monográfiájában Vita Zsigmond idézi vallomását egy diáktársához írt levélből: "akit a legjobban szeretek, akit a magyar verselés legnagyobb mesterének tartok, akivel legtöbbet foglalkozom: Arany János."[1] Verset aztán nem írt szeretett mesteréhez Áprily, s alkotóként ösztönzést is inkább az Aranyét követő nemzedékek képviselőitől, Vajdától, Reviczkytől, majd a nyugatosoktól kapott. Viszonylag kevés az Arany-művekre utaló részletek száma is költészetében. (E kevesek közé tartoznak a Királyasszony kertje s a Felicián leánya egyes részletei.) A Baksay Sándor életművét áttekintő s a Petőfi Bolond Istókját elemző tanulmányában viszont a hatások és párhuzamok feltárása során az Arany-életmű igen alapos ismeretéről tesz tanúságot.[2]

Reményik Sándor két költeményben is megidézi Aranyt, illetve életművét (Csonkatornyok; Zavart hangok az ének mesteréhez). Mindkettő jellegzetesen reményikes, erdélyi nézőpontú vers. A trianoni békeszerződést követően sok versében fejezte ki Reményik a csonkultság, a romlás érzetét (lásd pl.: A csonka test; Elhagyott harangláb; Míg állt a vár). A Csonkatornyok egy nagyszalontai látogatás nyomán íródott. Bemutatja az Arany ideje óta tető alá került s az Arany-életműhöz hasonlóan ép, erős, befejezett épületet. Látványa a (nevének megfelelő) régi alakját hívja elő az erdélyi poéta emlékezetéből, ki képzeletben leégeti, csonkává teszi újra a renovált tornyot, mert úgy hiszi, életének, közössége sorsának igazabb szimbóluma lenne "feketén, pusztán, kiszolgáltatottan,/ esőben, hóban, szélben morzsolódva". A sérültség képzetei hatják át az Arany halálának ötvenedik évfordulójára írt Zavart hangok az ének mesteréhez című verset is, melyben disszonáns hangon szólítja meg elődjét a XX. századi költő. A Nemzeti Múzeum előtt álló nevezetes Arany-szobor mellékalakjai (Toldi Miklós és Rozgonyi Piroska) kapcsán a beteljesületlen szerelemről elmélkedik, majd Arany várszerűen erős, ép epikus költészetét e "vár" "lelkével", a szalontai szerző lírájával állítja szembe. Úgy látja azonban, hogy "fájvirág"-magát még e bensőséges hangú, vallomásos költeményeiben se meztelenítette le teljesen Arany ("sebeidre vontad a vasinget/ S könnyeidre sisakrostélyodat"), s e fegyelem, férfiszemérem előtti főhajtással zárja költeményét.

A második világháborút követő időszakban, különösen a kommunista hatalomátvételt követően, Erdélyben is támogatja a kultúrpolitika a XIX. század irodalmi jelenségeihez való visszanyúlást. Bár a kisajátításnak, akárcsak Magyarországon, elsősorban a Petőfi-életmű esik áldozatul, ám mellette a korábbiaknál nagyobb figyelmet kap Arany népi szemléletet őrző, realista tendenciákat mutató írásművészete is. Jellemző lírai alkotása a kommunista diktatúra korai időszakának Kányádi Sándor Látogatás Arany Jánosnál című írása. A kedélyes hangú költemény a beszélő és Arany képzeletbeli találkozásáról tudósít, melyben a XIX. századi mester lelkesebb éneklésre buzdítja a szabadság (!) világát megért XX. századi költőket. Ezzel az üzenetével az 1954-ben íródott mű közvetlensége, hangulatteremtő ereje dacára alig emelkedik a kor sematikus alkotásainak átlaga fölé. Az ugyancsak korai Arany János kalapja lírai alanya Arany évődő, humoros verseinek hangján emlékezik az Arany tárgyait, használati eszközeit bemutató szalontai múzeumban tett látogatás kapcsán az egykori poétára. A címben megnevezett tárgy felpróbálásáról tudósító verszárlat egyszerre fejezi ki a fiatal utód szerénykedő tiszteletét és hetyke bizakodását: "Fölpróbáltam. Nyakamig ért./ Nagy volt, szörnyen nagy és örök./ Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:/ No de sebaj, belenövök."[3] A húsz évvel későbbi Arany Jánosra gondolva című nyolcsoros kis vers vallomástevője aztán már egészen más hangot üt meg, az idős előd rezignált versbeszédét imitálva ad hangot saját halál-előérzetének. (A záró két sor - "kévém bekötni majd az isten/mellemre térdel" - tanúsága szerint a vers egyik előképe bizonyosan Arany Sejtelem című költeménye.)

Szilágyi Domokos az idős Arany tréfásan gúnyolódó verseire utal több helyen is parodisztikus költeményeiben (Arckép; Bájzengzet-koszorú), az idealizált Arany-képet árnyalni kívánó, a klasszikusként számon tartott előd pályájának árnyékos, megpróbáltatásokkal teli szakaszaira rámutató kismonográfiája (Kortársunk, Arany János) pedig ma is frissnek ható, élvezetes és tanulságos olvasmány.

Adonyi Nagy Mária látomásos szabad verse (Arany János: A walesi bárdok. Forgatókönyv) 1978-ban, a romániai kommunista diktatúra szigorodásának idején született. A mű a jelen őszének felidézését követően egy kelta bárd felnagyított arcára vetülő képsorokban jeleníti meg az egykori zsarnokság rettenetét. A múlttal kapcsolatos látomások aktuálisak, ahogy annak idején Arany balladája is az volt. A kortárs költők őszi énekével kapcsolatos kérdés ("miért énekelnek a bárdok?") s a régmúlt események kapcsán megfogalmazott másik kérdés ("Miért nem énekelnek a bárdok/ azon az éjjelen miért nem?") azt a dilemmát sejtetik: milyen körülmények között, meddig hivatása a költőnek a megszólalás, s mikortól tisztességesebb magatartás a részéről a hallgatás.

Király László Anyanyelv című ódai emelkedettségű költeményében a Toldi kezdő sora az anyanyelv hangszerén mítoszi távlatokat, varázst teremtő szózat gyanánt megszólaltatható részletként idéződik ("miként sóhajtsak rólad/ csodaváró hangszer,/ melyen mélyen kipengethető/ sötéten billentyűzhető,/ gyönyörűn szállni küldhető/ a Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon/ izzó parazsakba meredő mítosza"). Az Arany-balladák címet viselő Király-műben pedig az önmagát megszólító beszélő a veszteségeit sorolja a Zách Klára szövegrészeit hasznosítva-variálva: "Szép Záchklára-virágaid/ A földre tiporva."... "Záchfelicján-erdőd/ Fagyos lánggal ég el./ Föl sem melegíti tested,/ Nem vigasztal fénnyel." E verssel egyébként Király László Adonyi Nagy Máriához hasonlóan a jelen probléma érzékeltetése céljából nyúl Arany balladaköltészetéhez, igaz, Adonyi Nagy Máriánál a diktatúra jelene s a középkori királyi rémuralom párhuzama sejlik fel (a két kor költői magatartásának szembesítésével), míg Királynál az egyén problémájának érzékeltetéséhez ad segítséget Arany balladai világa.

"Az Őszikék poétája majdhogynem mindennapi vendégem" - írja A teremtő tekintet pillanata című esszéjében Kovács András Ferenc (Scintilla animae, 1995). Az erdélyi alkotó versei közül a Vojtina vázlatfüzetéből s az Arany János azt üzente/ Ráadásul igazolja az Arany-lírával való folyamatos párbeszédének inspiráló hatását. A költemények hátterét (mindkettő 1994-ben jelent meg első ízben) a rendszerváltást követő évek nemzeti felbuzdulásával olykor együtt járó haszonleső túlzások, melldöngető magyarkodások adják. Az Arany szatirikus modorában írt versek a XIX. század második felének petőfieskedését, romantikus múltba révedését, különösképp a kurucromantikát pellengérre állítva utalnak a hasonló kortárs jelenségekre, lásd pl.: "habzó szájért enned adnak/ elszegődünk ennek-annak/ jásznak gyásznak heves hunnak/ ősapáink szemet hunnak" (Vojtina vázlatfüzetéből); "lettél volna inkább Béry Balogh Ádám:/ Kurucz most a módi, nálunk ahogy látám!/ Magyarságunk méri Béry Balogh Ádám/ Vitézkötés mellén, vitézkötés hátán" (Arany János azt üzente).

Lövétei Lázár László 2009-ben kötetet jelentetett meg Arany-versek címmel, melyben a kiválasztott költeményeket elemzi, kommentálja. Lövétei és az Arany-életmű kapcsolatáról kiváló áttekintést ad a Bárka 2017/3. számában Falusi Márton. Megfigyeléseit, megállapításait nem kívánom itt megismételni. Tanulmánya példák sorával igazolja Lövétei és Arany modorának, beszédmódjának rokonságát. A fiatal irodalomtörténész úgy látja, hogy Arany János "Lövétei számára a hazára találást, a költő mesterségbeli tudását és a sorssal való megbékélést szimbolizálja elsősorban".[4]

[1] VITA ZSIGMOND: Áprily Lajos. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972. 26.

[2] Baksay-tanulmányában Áprily igen tanulságos megjegyzést tesz az I. világháborút követő Arany-recepcióról: "A világháború után felzúgó magyar diszharmónia csodálkozással áll meg az Arany János-i összhang teljesítményei előtt, s már-már a kongeniális korszak emberének érdekeltségből fakadó izgalmával keresi a fékező harmónia mögött a modern érzékenységű lélek balladás és tragikus világának eléggé fel nem tárható területeit. A szétesett magyarság a magyar egyetemesség művészi tükrözésében gyönyörködik." (ÁPRILY LAJOS: Álom egy könyvtárról. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981. 136-137.)

[3] A versrészletet Ködöböcz Gábor így értelmezi-értékeli Kányádi-monográfiájában: "A lírai szubjektum egészséges kedélye, törhetetlen derűje és bizodalma szólal meg a kalappróbához fűzött önironikus reflexióban. (...) A nyakig érő >>nagy és örök<< kalap nem egyszerűen Arany Jánosé, hanem szimbolikusan a költészet kalapja; a kihívás és beavatás etalonná minősülő, világnyivá táguló mágikus kelléke." (KÖDÖBÖCZ GÁBOR: Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2002. 32.)

[4] FALUSI MÁRTON: Arany-recepció a kortárs költészetben. Bárka, 2017/3. 73.