A József Attila-i életmű és költősors jelentős hatása a XX. század közepének, második felének magyar művészetére (különösen e periódus lírájára) művek, alkotói tanúságtételek és tudományos szakmunkák sokasága által igazolt tény. Ugyancsak közismert, hogy a fiatalon elhunyt poéta sorsának és költészetének sugárzása először az 1940-es években indult költők (Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István, Pilinszky János) tájékozódásában játszott fontos szerepet. Ugyanakkor, mint minden költői generációban, az ekkor jelentkezőben is - Görömbei András szavaival élve - "sokféle ösztönzés szintézise érlelődött", a vidéki, népi közegből kiváltaknál a Petőfi-, Arany-, Illyés-élmény (esetleg Erdélyi József, Sinka István befolyása) szintén meghatározó volt, míg pl. Pilinszky költői világának alakulását a Babits - Kosztolányi féle nyugatos minták és a rilkei, dosztojevszkiji impulzusok is nagy mértékben befolyásolták.[1]

Ha József Attila nem az egyetlen volt is, ki a II. világháború idején vagy azt követően fellépett költőknek irányt mutatott, a legtöbbjük fejlődésének volt olyan periódusa, melyben a József Attila-i ösztönzés - átmenetileg - a másokéinál erősebbnek bizonyult. Nagy László költővé válásában például kitüntetett szerepe volt József Attilának, pályakezdésekor a legerősebb befolyást mégis Sinka István gyakorolta rá. Csak ötvenes évekbeli válsága, útkeresése idején válik a legfontosabb támaszává és iránymutatójává világhiánnyal küszködő elődje emberi-költői magatartása.[2] Hasonló utat járt be a kicsit később indult Csoóri Sándor, ki - bár útkereső kísérletezései során fel-felmutatta a József Attila-i szemlélet egyes jegyeit - lényegében mégis Petőfitől indulva jutott el (Nagy László, Juhász Ferenc, Eluard eszméltető hatására is) az érett József Attila összetett látásmódjához.[3]

Ezekkel a folyamatokkal tart rokonságot a Juhász Ferenc - József Attila-viszony alakulása. A pályakezdő Juhászt szintén Petőfi, Arany, Illyés varázsa tartja fogva, s József Attilához a kezdetben talán legerősebb Petőfi-élmények vezetik. Ez magyarázza, hogy a Tiszta szívvel költője ekkor elsősorban népszemléletével, népies zsánerképeivel hat rá. Ez a hatás aztán új elemekkel bővül a későbbiekben ( lásd pl. Bodnár György megjegyzését A tékozló ország koncepciója s a "mindenséggel mérd magad" József Attila-i gondolat összekapcsolhatóságáról), ám elsődleges vagy uralkodó befolyásról továbbra sem beszélhetünk, a fiatal költő Weöres és T. S. Eliot irányában tájékozódik, tanítványi-hódoló verset pedig éppenséggel Juhász Gyulához ír.[4] Az 1956-os trauma, majd a depresszióval folytatott több éves küzdelem hatására kerül aztán olyan emberi-költői helyzetbe, melyben újra fontossá válik számára a József Attila-i példa. Párhuzamot lát az érett s a kései József Attila sorsa s a magáé között, úgy érzi, kitaszítottként él, s a magány szorításában vergődik ő is, mint nagy elődje. Mit akart József Attila? című későbbi vallomásában így ír minderről: "Én ismerem a depressziót, ismerem hatalmas halálba-szívását, ismerem a vak depresszió-éjszakában foszforeszkáló fehér mutatóujj kérdőjel-mozdulatát, fehér kérdőjel-hívását (...)! Tudom hát: mit szenvedett ez a harminckét-éves ifjú ember, ez a sírnak még nagyon ifjú ember, ez a századunk legemberibb embere talán (...), tudom, mit szenvedett magányában, félelmében, szégyenében és írtózatában, mit szenvedett ez a mindenségnek-kiszolgáltatott kiszolgáltatottságában, hogy végülis harminckét-évesen ugrott a földbe..."[5] Egy 1975-ös emlékezésében pedig a külső és a belső sivárságból építkező alkotónak nevezi József Attilát Juhász.[6] Úgy véljük, e József Attila-kép előzményeit is saját sivárság-élményének megélése idején, vagyis az 1957-től a '60-as évek közepéig terjedő periódusban találhatjuk meg.

Az időszak termését (a Harc a fehér báránnyal kötet verseit) áttekintve azt láthatjuk, hogy a művek többsége a betegséggel s a pusztulás rémével folytatott küzdelem jegyében fogant. E harcban a költő támasza a szerelem (" Te egyetlen, akivel okosan megértem, / hogy a halállal csak két egy tud szembeszegülni, / hogy önmagában élni még nem érdem, / ha a szívnek nincs kihez menekülni" - Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul), ösztönzője az alkotói elhivatottság tudata (Szarvas-ének), segítője a szó, a fájdalom s a rettegés kibeszélésének, a halállal való feleselésnek s a rokonnak érzett művész-sorsok, helyzetek felidézésének az eszköze. A párhuzamokat kutató, a rokon sorsokban vigaszt és feloldást kereső szándék jegyében születnek ekkor az Adyt, Tóth Árpádot, József Attilát és Bartókot megidéző költemények, s az elődök e sorából ekkor már kiemelkedik József Attila, hisz a legszorosabban hozzá kapcsolja Juhászt a sorsközösség érzete.

Igazolja ezt a proletárok fiának szentelt két költemény, melyek közül a Juhász Ferenc-i félhosszú versek karakteres jegyeit viselő József Attila sírja elsősorban a megénekelt-megsiratott előd életének tragikus ellentéteit (közösségre, szerelemre vágyás - magány, elhagyatottság; teljességigény - kisemmizettség; méltó halál - méltatlan kiszenvedés stb.) veszi számba fájdalmasan, kort vádolón, míg a Karácsonyi ének József Attila sírjánál a József Attila-i képzetkincs és alkotástechnika elemeit is merészen integrálva szól a lírai szubjektum s a megszólított sírlakó kapcsolatáról.

A kapcsolódás nyílt vállalását jelzik a periódus egyéb költeményeiben megsokasodó József Attila-reminiszcenciák is. A Nem emel föl versindítását variálja pl. A sejtelem harangjai, az Istennel folytatott József Attila féle polémiát viszik tovább e költeményen kívül az Éhség és gyűlölet és az Isten szájában is, s a József Attila-i virrasztás helyzetében látjuk a lírai ént a Szerelmünk hattyúsorában s a Történelem című félhosszú versben. Az előképekként vállalt művek jellemző jegyeinek saját költészetbe integrálására a legjobb példa ugyanakkor kétségtelenül a Karácsonyi ének József Attila sírjánál.

A 16 versszakos költemény első 12 strófája a karácsony éji világ körképét festi. A képsorozat a téli éjszaka bemutatásával indul. A kezdő sor metaforájának ("Cseppkőbarlang a téli éj") azonosítója a második sortól önálló életre kel, hatalmas ragadozószájjá lényegül át, mely vicsorogva támad az életre, de nem kíméli a kozmikus méretű pusztítás során az emberi környezet üvegesre fagyott tárgyait, apró dolgait sem. A meg is nevezett tyúkganéj, lóganéj és sár egyébként e környezet falusias jellegére utal.

A kozmoszt és a földfelszínt követően az egyelőre pozícionálatlan szemlélő figyelme a föld mélye felé fordul, ahol a faggyal szemben a tűz az úr. A látomásos képek a föld levében sistergő holtakat, a földmély lávázó izzásában buborékoló csont-népeket idéznek az olvasó elé, ki e képektől ugyanúgy elborzad, mint korábban a szörnyeteggé elevenedő éji fagy pusztításától. (A szövegben idáig jutó átlagolvasó, ki a címbeli műfaj-megjelölés - karácsonyi ének - sugallta elvárásokkal közeledett a vershez, a borzongás mellett valószínűleg csodálkozik is, hisz a karácsony-éjhez a sok évszázados kulturális tradíció szerint a béke, csendesség, meghittség képzetei társulnak.)

A következő két strófa falusi életképet fest: háziállatok, rovarok keresnek menedéket, egy vidéki portán egy férfi lámpát gyújt, egy nő almot szór, s közben "várják a zordon angyalok / csikorgó fagy-lépteit." (Angyalokra várakozásuk megfelel ugyan a karácsonyi hagyománynak, az viszont ismét meglepő, hogy a várt angyalok zordak, fagyosak, s így vigasz, jó hír sem remélhető tőlük.)

Az élet e közelképeit követően egy villanásnyi vízióban az ünneplő emberiség idéződik elénk: "Kalácsot rágcsál a világ, / iszik, kinek van bora." A látvány lehangoló. Az ünnep lélektelen. Unott eszegetésben, ivásban merül ki.

A perspektíva ezután ismét szűkül: az ismeretlenségből kilépő elbeszélő József Attilához fordul, láttatja sírját, földmélyi tűztől átvilágított csontjait, majd szenvedő-könnyező arcát idézi fel együttérzőn, s az ünneppel kapcsolatos csalódására utal egy (költői) kérdésbe foglalt ellentéttel, melyben az emberiség prófétai elhivatottsága (értelmes beszéd, iránymutatás, vigaszadás) és az ehhez méltatlan aktuális viselkedése (makogás = érthetetlen, szaggatott megnyilatkozás) szembesítődik. A makogó emberiség, mint látvány, rokon a korábbi "kalácsot rágcsál a világ" képpel (a két művelet hasonló szájmozgással jár), s mivel mindkét cselekvés jellemző állati tevékenység is, mintegy egymást hitelesítve jelzik az ünnep lealacsonyodását, vegetatív szintre süllyedését.

Az ordasként fenyegető karácsonyi éjszakában a vers alanya számára segítségként egyedül a József Attila-i példa, tartás kínálkozik. Halottas inge (melynek képében talán a funkcióját ellentétesre váltó Nessus-ing képzet is ott bujkál) a szembenéző magatartás jelképe. Ezért ölti magára a vers alanya, s indul fedezetében a fagy, a sivárság, a halál ellen az elődével közös hit védelmére. (E közös hit mibenlétét az ünnep korábbi bemutatása - mint sablon negatívja a hiányzó formát - világosan kirajzolja.)

Az utolsó előtti versszak a lovagi világra utaló képzetek megcsillantásával vetíti elénk a lírai én bátor küzdelmét a téli éj seregével, a befejező szakasz pedig már csak rá fókuszál, az ő krisztusivá lényegülő, kozmikus méretű alakját láttatja. (E középkorias-harcias képek egyébként motivikusan vissza-visszatérnek a Harc a fehér báránnyal kötet verseiben - pl. József Attila sírja, Üzenet a Varangy-királynak, Levél Rózsavár elhagyott ravatalán -, s különösen jellegzetes közülük a túlerővel, szörnyekkel küzdő lovag, hős, ki többnyire a lírai én alakmása.)

A líratörténeti ismeretekkel rendelkező olvasó számára a költemény előképeiként elsősorban József Attila éjszaka-, külváros- és falu(vidék)-versei derengenek fel.

Az éjszakában virrasztó költő képe sok évszázados toposz. Ám az, hogy az éj az alkotó elme számára a világ törvényeire eszmélés ideális közege, egyben egy történeti időszak szimbóluma s az emberiség életlehetőségeinek jelképes tere is, az József Attila-i "találmány" (lásd: Téli éjszaka, Eszmélet, Külvárosi éj), s hasonló jelentései Juhásznál egyértelműen jelzik a felsorolt József Attila-művek előszöveg-funkcióját.

József Attila éjszaka-képe azért, persze, sajátos Juhász Ferenc-i metamorfózison megy át a Karácsonyi ének...-ben. A Külvárosi éj s a többi említett mű éjszakája úgy vesz magára többletjelentést, hogy nem válik teljes egészében látomássá, képeiben sok látvány-elemet, pontos rajzú részletet is találunk. Ezzel szemben a juhászi éjszaka mitizálódik, mozgalmas, látomásos képsorokban szörnyeteggé elevenedik, s dinamikus ellenfélként tör a védtelen élőkre.

A szörny szájüregének, ragadozó fogainak s a tél jéglándzsás seregének rajza visszavezethető egyes József Attila-i szövegrészletekre (lásd pl. a Téli éjszakában: "A lég / finom üvegét / megkarcolja pár hegyes cserjeág", "a fagyra tőrt emel az ág", "A városban felüti műhelyét, / gyártja a kínok szúró fegyverét / a merev éjszaka fénye"), s az éjtől, fagytól fenyegetett, visszaszoruló élet képeinek is megtalálhatjuk párhuzamait a poéta-elődnél: "Az éj komoly, az éj nehéz. / Alszom hát én is, testvérek" - Külvárosi éj; "a sarkon reszket egy zörgő kabát, / egy ember üldögél, / összehúzódik, mint a föld, hiába, / rálép a lábára a tél" - Téli éjszaka.

A külváros rajza József Attilánál, tudjuk, saját sivárság-élményének objektivációja is egyben. Juhásznál hasonló poétikai jelenséggel találkozhatunk, csak nála nem a városi peremterület, hanem a József Attila-i vidék-versekből ismerős táj válik a belső tartalmak tárgyias megfelelőjévé. A Juhász bemutatta emberi környezet elsősorban a Holt vidék s a Falu világára emlékeztet, s a rokonság itt sem csupán az összképet és az általa felidézett atmoszférát tekintve áll fenn, hanem az egyes részletek szintjén is. A Faluban fellobbanó s lélekként égbe kívánkozó lámpafény ("Lámpát gyújtanak az asszonyok. / És erőlködve, rángva, / égbe röppenne, mint elnyomott / lélek, a lángja") a Karácsonyi ének...árva lámpafényére emlékeztet, s a Holt vidék parasztjain ugyanúgy "nem segít ima", mint Juhász költeményének reményt, vigaszt váró hősein.

Folytathatnánk a rokon képzetek sorolását, ám ehelyett inkább a lírai én versbéli jelenléte szempontjából vessük még össze József Attila műveit Juhász alkotásával. Juhásznál, mint láttuk, csupán a vers utolsó negyedében nyilatkozik meg a szubjektum, a művet a fagyos éj víziójának személytelen bemutatása uralja, s ez az aránytalanul nagy terjedelem is mintha az élet esendőségét s az életellenes erők nagyságát, hatalmát érzékeltetné. Hasonló költői eljárás jellemzi a Téli éjszaka című költeményt s a beszélő pozíciójára, jelenlétére utaló egy-egy kifejezést leszámítva a Falut is. Úgy véljük, a leírás uralkodó voltának e művekben hasonló a funkciója, mint a Juhász-versben.

A Karácsonyi ének József Attila sírjánál négyes és negyedfeles jambusi sorai négyesével tömörülnek szakaszokba, végük a félrím képlete szerint csendül össze. Juhászt sok alkotása szertelenségre hajlamos szerzőnek mutatja. A kötött forma azonban ezúttal az összeszedettség, a rend fontosságát hangsúlyozó alkotóra utal. Olyanra, aki komolyan tudja venni József Attila felszólítását: "Légy fegyelmezett!"

[1] Az 1940-es években indult költők tájékozódásáról, egymást kiegészítő törekvéseiről jó áttekintést ad Nagy László költészete című monográfiájában Görömbei András. (Bp., 1992. 159-163.) Az idézett részlet ugyanitt, 161.

[2] Uo. 16-28. és 110.

[3] Lásd pl. Görömbei András: Csoóri Sándor. Pozsony, 2003. 12-33.

[4] Bodnár György: Juhász Ferenc. Bp., 1993. 33. és 42.

[5] Írás egy jövendő őskoponyán. Bp., 1974. 64-69.

[6] Az életre intő fegyelme. In: Szerelmes hazatántorgás. Bp., 1977. 97-99.