Rónay György nevével családi és baráti körökben találkoztam először életemnek abban az időszakában, amikor komolyan érdeklődni kezdtem vallási-filozófiai és irodalmi kérdések iránt. Ez az életszakasz nálam az utolsó középiskolás évekre esett. Ekkor vettem kézbe a Vigíliát, melyről apámtól, papoktól már hallottam. Nézegettem a lapban Rónay írásait is, ám, bevallom, ekkor még nem ragadott meg egyik sem. Az idősebbektől többször megkérdeztem, milyen író Rónay György. Komoly, jó - mondták. Esetleg hozzátették: nem adta el magát, tisztességes maradt. Aztán egy regénye, A párduc és a gödölye kézről kézre járt köreinkben. Én is megkaptam rövid időre azzal a megjegyzéssel, hogy: lám, talán mégsem fog ez a kommunista rendszer örökké tartani. Izgalmas írásra számítottam, s olyan odamondogatásokra, melyekkel barátaimnak titokban eldicsekedhetek. (Persze, naiv voltam, hisz akkoriban ilyesmi hivatalos úton nem jelenhetett meg.) A rendszert kiszolgáló, bűnbe esett bíró lelki vívódásának-bűnhődésének és megtisztulásának története kisebbfajta csalódás volt számomra, ám Rónay írásművészetének erejére mégis ráéreztem, s ettől kezdve úgy tekintettem rá, mint aki tehetségével, nevével hitelesíti mindazt, amiben hiszek.

Költeményei után, mivel közben versrajongóvá váltam, már szisztematikusan kezdtem el kutatni, versgyűjteményeit sorra kivettem a könyvtárból, új köteteit pedig - ezek, sajnos, már posztumusz kiadások voltak -, ha tehettem, megvásároltam. Tetszettek elégikus hangú verses munkái, úgy láttam, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Áprily Lajos, Jékely Zoltán lélekrokonával van dolgom. Csak később vettem észre Babits, Füst Milán s a klasszicizálódott Kassák ihlető hatását, s azokat az egyéb, sajátos jegyeket, melyek együttesen líráját oly gazdaggá és egyedivé teszik.

A törzsfőnök halála az öregkor küszöbéhez érkezett érett költő alkotása. Egy halálesetről s az azt követő eseménysorról számol be. A helyszín a trópusok szigetvilága - a kókuszhéj említése legalább is erre enged következtetni -, ám pontosan nem meghatározott. A történeti időre nincs utalás a szövegben. Bizonytalan, bármikori. A vers minden szakasza egy mondat, kivéve az utolsót, a negyediket, mely két kijelentést foglal magába. Az előadás szűkszavú, tömör. Olyannyira, hogy nem kifejtett az események mindegyikének oka, háttere sem. Nem tudni például, hogy a szomszéd szigetekről érkezők miért késik le az utolsó közös főnök temetését. Nem várták meg őket? Vagy nem igyekeztek eléggé? A főnök furcsa tetteiről s ezek okairól se tudunk meg sokat. Ám a költeményt épp e részleteiben is olvasói aktivitást kívánó jellege teszi vonzóvá.

A vers által megidézett közösség, sorsát tekintve, a még és már határhelyzetében van. A központi sziget lakói még jelzik a főnök halálát, s a szomszéd szigeteken élők még reagálnak a jelzésre, de a temetésen már nincsenek maradéktalanul együtt. Amikor egybegyűlnek, megemlékeznek ugyan egykori vezetőjükről, de nem erényeiről, jó tulajdonságairól beszélnek, ahogy az a torhoz hasonlatos szertartáson illendő volna, hanem hibáiról, rögeszmés viselkedéséről. Nyoma sincs már bennük a korábbi tapintatnak, magatartásuk fölényes, kritikus.

A költemény záró sora fordulatot hoz a történetbe, s arra indítja az olvasót, hogy átértékelje az addigiak alapján kialakított véleményét. A közösség végleges szétszakadását tényként közlő, közömbös hangú, ám épp ezért (is) erőteljesen, végzetes kinyilatkoztatásként hangzó zárlat sejtetni engedi a főnök emlegetett magatartásának hátterét. Azért ragaszkodott méltóságához, s azért viselkedett furcsán, mert előre látta népe széthullását, s ebbe nem tudott belenyugodni - sugallja a befejezés. Alakja így az őt lekicsinylők fölé emelkedik.

Az idősödő Rónay sok költeményében elmélkedik az öregségről és az elmúlásról. Olykor vallomásos közvetlenséggel, többnyire azonban mítosz-parafrázisok és maga alkotta mítoszi történetek felhasználásával. E parabolisztikus, kései verseinek sorába illeszkedik A törzsfőnök halála, mely 1967-ben íródott, s 1969-ben látott napvilágot A tenger pántlikái című kötetben. A vers túllép az egyéni elmúlás problematikáján, s az egyéni és közösségi létezés és halál összefüggéseit is boncolja.

A példázat értelmezése során az olvasók többségében elsőként valószínűleg a magyarságra vonatkoztatás lehetősége merül fel. Ebben az esetben Rónay költeménye a nemzethalált vizionáló, a megosztottságot és széthúzást panaszló XIX. és XX. századi művek rokonaként tartható számon. (A költemény első olvasásakor bennem például azonnal megszólalt A szétszóródás előtt című Ady-vers.) A nemzeti sorsproblémák közül egyébként külön is felidézi (felidézheti) A törzsfőnök halála a Trianon következtében előállt helyzetet, s így kapcsolatba hozható mindazon költői művekkel, melyek e történeti eseményre reagálnak.

Eszünkbe juttathatja a vers irodalmunk széttagoltságát, ellentétek szabdalta kulturális életünket is. Keletkezésének évében halt meg Kassák Lajos, Füst Milán, Áprily Lajos. Kassák és Füst halálára költeménnyel is reagált Rónay, utóbbiról megemlékező műve, A varázsló halála tárgyalt költeményünk ikerversének tekinthető. Még egyező mondatot is találunk a két alkotásban. Nem elképzelhetetlen, hogy valamelyik nagy öreg temetése vagy a róla szóló nekrológok sorjázása adta az indító élményt A törzsfőnök halála megírására. Rónay láthatta összejönni - valóságosan vagy szellemi értelemben - a különböző elkötelezettségű pályatársakat, majd tapasztalhatta külön világukba való visszailleszkedésüket a szomorú eseményt követően. A költeménynek ez az irodalmi élettel kapcsolatos jelentéslehetősége manapság izgalmasabb, mint születésének idején.

Életkörülményeitől, tapasztalataitól függően ezeken túl az olvasó még számos jelentést tulajdoníthat a műnek. Nekem például apám halálát, családunk ezt követő helyzetét s egy régebbi munkahelyem viszonyait is mindig emlékezetembe idézi.

Elgondolkodtató, amit a vers vezetők és vezetettek viszonyával kapcsolatban sugall. Egy nép addig őrzi meg egységét, szólhat a tanulság, míg van értékeket megtestesítő, tisztelhető vezetője. Sőt, a tekintélynek még az emléke is összetartó erő, sejteti a történet. Mert igaz ugyan, hogy a halála előtti években a főnök tisztelete már csak formális volt, ám az, hogy közösségi tudatát vesztett népe mégiscsak összejön miatta utoljára, egykori jelentős presztizsére utal. A vezetői egyéniség szerepének e kiemelése egyébként szemben áll a marxista tanítással, mely a történelemben a tömegek szerepét hangsúlyozza.

A vers felületes tanulmányozása hamis olvasathoz is vezethet. Ilyen lehet például a következő. "Az élet természetes velejárója, hogy közösségek felbomlanak, és új közösségek alakulnak. A történetben emlegetett főnök nem értette meg az új idők szavát, elszakadt a realitástól. Népének viszonya hozzá s az általa képviseltekhez természetes, helyeselhető." Ez az értelmezés azért téves, mert a költemény a közösség pusztulásáról szólva egyértelműen értékvesztést sejtet. Atmoszférája - melynek megteremtésében nagy szerepe van a történetmondás feszességének, kihagyásosságának - sűrű, erőteljes. Olyan a szöveg, mintha egy dráma vagy ballada rezüméje lenne. Mindez kizárja a rejtett tragikumot figyelmen kívül hagyó olvasatot.