Egy vajdasági költő ars poeticája

Ács Károly a múlt század negyvenes éveinek végén, ötvenes éveinek elején indult jugoszláviai (vajdasági) magyar lírikusnemzedék egyik legjelentősebb alkotója. Bár társai többségével együtt kezdetben ő is hitt egy megtervezhető, hajrámunkával felépíthető szép új világban, az építésversek periódusa nála igen hamar lezárult. Érdeklődése a személyiség belső világa felé fordult, s versei mind többször kérdeztek rá a költő, a költészet szerepére. Munkásságának értékelői (Bányai János, Bori Imre, Fekete J. József, Görömbei András, Pomogáts Béla) szerint műveiben pályatársaihoz hasonlóan a hagyomány és modernség egységét igyekszik megteremteni. A költészetének sajátos jegyeit számba vevő elemző írások többé-kevésbé egybehangzó megállapításai a következők: lírája nyit utat az intellektuális költészetnek a vajdasági magyar irodalomban; a nyugatosok csapásán halad tovább (közülük Kosztolányi hatása a legerősebb); olykor a neoavantgard formaképzéssel is kísérletezik, ám tartózkodik a symposionisták radikalizmusától; formaművészete sokszor gondolati funkciót kap, saját poétikájára kételkedve, ironikusan tekint; élményköre jellegzetesen városi.[1]

A három évtizedes költői pályájának összegzését adó Ének füstje, füst éneke című kötetéről szólva Pomogáts Béla két jellemző verstípusát különbözteti meg: "Az egyik a dalszerű alak, amely integrálta a szürrealisták versképző vívmányait, és József Attila 'medáliáihoz' hasonló szerkezetet hoz létre (Téli vázlat, Négy sor a falról, Dél, Hat rondel). A másik tárgyiasabb szemléletű, hosszabb versalak, amelyet bölcseleti meditáció és többnyire irónia sző át (Tűzpróba, Menetrend dicsérete, Nádas tavon). Ez a két forma pontosan illeszkedik mondanivalóihoz. Bennük ad hangot a modern ember tanúvallomásának, aki összeszedett figyelemmel hajol sorsának ellentmondásos tapasztalatai fölé.[2] Görömbei András a dalszerű verstípust reprezentáló Téli vázlatot vizsgálva is elvont tárgyiasságról beszél ("Nem egy konkrét élményt fejez ki, ilyen értelemben nevezhető tartalma szerint elvontnak, viszont érzékletesen szól, kifejezésmódja szerint tárgyias"), s úgy látja, hogy a verset tömörsége, szigorú szerkesztésmódja Pilinszky lírájával rokonítja.[3]

Ács ugyanakkor vállaltan vajdasági alkotó. Kosztolányihoz való kapcsolódásában a rokonnak érzett költői attitűd mellett szerepet játszhatott az is, hogy a nyugatos előd szabadkai születésű volt, s a város, a bácskai miliő emléke fel-felbukkan költészetében (lásd pl.: A rokonok, Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska, Mi van még itt?, Életre-halálra). Több Ács-költemény tanúsítja Vajda János ösztönző hatását is (Négyszemközt az éjszakával, Nádas tavon, Önarckép, félhomályban). XIX. századi költőnk bölcselő hajlama, kontemplatív természete mellett ebben része lehet palicsi vadászatainak s ezek költői hozadékának. Vajdasági magyar irodalmi hagyományt éltetett tovább Ács Károly nemzedéke a környező délszláv népek literatúrájának magyarra ültetésével. (A fordított művek többnyire hatottak is a fordítókra.) Ács ebből a szempontból ugyancsak jellegzetesen vajdasági költő, az általa tolmácsolt művek száma jóval túlhaladja a saját versekét.

Az 1955-ben keletkezett s a fiatalon elhunyt pályatársnak, Thurzó Lajosnak ajánlott Valaki verset olvasott már a címével jelzi, hogy Ácsnak a költő, a költészet szerepéről elmélkedő művei közé tartozik.[4] A szöveg rövid, példázatos történet egy középkorú férfiról, aki egy tavaszi napon otthon elolvas egy verset, majd lakásából kilépve az olvasmány hatására összetettebbnek, gazdagabbnak, szebbnek látja az ismerős utcát, a világot, s megrendülten szembesül addigi életével.

A költemény rövid, tárgyilagos mondatokkal indul. Érzelemmentesen, eszköztelenül. A verset olvasó "valaki" meg se nézi a költő nevét, "elfelejtené úgyis". Átlagember, aki nem figyel különösebben a költőkre. Szokásos módon készül az otthonról való távozásra. Az utcán sincs semmi rendkívüli: "Kétoldalt fák... Tavasz van... süt a nap." S ekkor következik be a csoda: az ismerős környezet másnak, újnak tűnik. (A fordulat olyan, mintha egy fekete-fehér, lassú folyású némafilm színesre, dinamikusra, zenével aláfestettre váltana.) A vers a régi és az új viszonyulás szembeállításával folytatódik. Az eddigi látásmódról továbbra is közönyös, kurta mondatok tudósítanak. A megújult világlátásról (világérzékelésről) viszont lelkesült, képgazdag, akusztikailag is "színesebb" kijelentések adnak hírt (lásd hangutánzó szavak: loccsan, csilingel, zeng, csoszog; alliterációk: párolog puhán, felhők fehér gyapja), s ezek a tudósítások tipográfiailag is elkülönülnek a versszöveg többi részétől. A befejező rész összegzi a szemléleti fordulatról közölteket ("Fa, nap, tavasz: oly különös a föld"), majd a vers hősének külsejére fókuszál. Ez alig tükrözi a belső változást. Az ismétlődő szavak, gondolatok keretként zárják a művet, mely végkicsengésében azt sugallja: a költő neve elsikkadhat az időben, műve azonban hozzásegítheti olvasóját ahhoz, hogy az emberi létezés magasabb szintjére emelkedjen.

Ács művének idősebb, tanultabb olvasója egykori esztétikai tanulmányaira is visszarévedhet a költemény kapcsán, s újra elgondolkozhat az olyan általános megállapításokon, mint: a művészet pszichikai erőt, emberi öntudatot ad, érzelmileg-gondolatilag összekapcsol a külvilággal; a művészet által teljesebb önmagává lesz az ember; a műalkotás hatására a létezés érzése mérhetetlenül felfokozódik.

Tegyük hozzá mindehhez: a költeményben a természeti valósághoz való viszonyról van szó, a vers hőse az olvasottak hatására a természeti szépet veszi észre környezetében. Ács ugyanakkor nem mozdul el a látomás felé, tárgyiasak a dőlt betűs részek is. A lelkesültség a világ realitásán nyugszik, mint például Kosztolányi Szeptemberi áhítatában. A Kosztolányi-művön kívül egy Tóth Árpád-vers is említést érdemel itt, a Körúti hajnal, mely témáját (rácsodálkozás a hétköznapi csodákra) s felépítését tekintve az Ács-költemény előképének tekinthető.

Ács művének van vajdasági vonatkozása is. Szövege több ponton utal Thurzó Lajosnak egy háború utáni, új világ-hitű költeményére. Az optimizmust, hitet a tájba kivetítő Rügyfakadás című alkotásról van szó, melyben ilyen részletekre bukkanhatunk:

A költészet szerepéről szóló Ács-költeménynek tehát van egy másik, személyesebb vonatkozása: az allúziók révén egykori hitet, illúziót is felidéz. Ám nem ezek politikával, társadalommal kapcsolatos tartalmai immár a fontosak (ilyenekre nem is utal Ács), hanem a tavaszhoz, fiatalsághoz köthetők. A költemény létrejöttében szerepe volt Ács nosztalgiájának, azon évek varázsát kutató szándékának, melyeket Thurzó Lajossal együtt élt át. Rá jellemző eljárással érzéseiről nem közvetlenül vall, hanem egy történet beiktatásával, áttételesen. Az allúziók megőrzik, megvédik a feledéstől az ajánlásban megnevezett költő versét. Ez ellene mond az Ács-műben kibomló történet tanulságának: a költő nevét elfelejtik. Ács Károly versének állásfoglalása a költő halhatatlanságával, szerző és mű összetartozásával kapcsolatban így ellentmondásos, belső vívódást tükröz.

[1] A költő 1928-ban született Szabadkán. 1951-től évtizedeken át Újvidéken élt. Dolgozott a Magyar Szó munkatársaként, a Híd főszerkesztőjeként, majd a Fórum Könyvkiadó szerkesztőjeként. 1953-tól haláláig több mint tíz verseskötete jelent meg, s számos műfordításkötete is napvilágot látott. A kilencvenes évek derekán egzisztenciális okokból Németországba költözött. 2007-ben hunyt el Kölnben.

[2] POMOGÁTS Béla: Vers és csönd (Ács Károly: Ének füstje, füst éneke). Új Írás, 1979/8. 113.

[3] GÖRÖMBEI András: Napjaink kisebbségi magyar irodalma. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993. 256.

[4] Thurzó Lajos 1915-ben született Zentán. Egyéni hangú versei a második világháború után a korszak egyik legígéretesebb költőjévé emelték. Lírájának csúcsát lelkesültséget, olykor bukolikus örömöt tükröző tájversei jelentik. E költemények kapcsán érdemes megjegyezni: a háború, az 1944-45-ös népirtás szörnyű emlékét őrző vajdasági magyarság körében különösen erős vágy élt a biztonság érzése, az otthonosságérzet iránt. A háborút követő évek politikummal átitatott tájversei így nem pusztán a politikai alkalmazkodás szándékának termékei, a lírai sematizmus dokumentumai, hanem e mélyen megélt vágy kivetülései is egyben. A tájba kapaszkodásnak ahhoz hasonló gesztusáról van itt szó, mely a Kárpát-medencében létrejött nemzetiségi magyar irodalmak mindegyikében megfigyelhető volt korábban, a húszas, harmincas években. Thurzó egyébként nemcsak a vajdasági táj s a társadalmi változások lelkes énekese volt, hanem (Ács Károlyhoz hasonlóan) hajlott a meditációra, az emberi mikrokozmosz tanulmányozására is. Újvidéken halt meg 1950-ben.