Költői hívságok hatalma

Lászlóffy Aladár: Habzás

Lászlóffy Aladár költészetében az értelem történelemformáló szerepébe, a kultúra folyamatosságába vetett hit mellett gyakran hangot kap a szellemi értékek átmeneti vagy végső pusztulásától való félelem. A Lászlóffy-versek vívódó alanya hol meggyőzi magát, hogy "sose halnak meg a könyvek", s "akiknél pirkadatig ég a lámpa", képesek felkészülni "minden neandervölgyi napra", hol olyan idők érkezését vizionálja, amikor "a szó, a szó se ad hatalmat", s a "pillanatnyi vad erő szeszélye" következtében "vége a mesének". A Habzás, mely a Keleti reneszánsz című kötetben látott napvilágot 1993-ban, e vívódás, belső vita pillanatnyi lezárása.

A költemény a lírai alany pozíciójának megjelölésével indul. A "kiürült szentivánéji állomás" két jellegzetes Lászlóffy-féle motívum összekapcsolásával konstruált virtuális "téridő". A nyári napforduló a sok százados hagyomány szerint varázslatos pillanata az évnek, a tűz, a világosság, a szenvedély, a megújulás ünnepe, egyben látomások ideje, amikor minden megtörténhet. E helyen, mint máshol is Lászlóffynál, a képzelet szabad szárnyalását ígéri. Az állomás a Lászlóffy-líra többértelmű jelképe. Jelentése itt a költő egyik kulcsmotívumának, az ablaknak a jelentésével rokon: kapu a világra, a történelemre, képzeletbeli utazást ígérő hely. Dsida jelentős hatású, gazdag utóéletű Nagycsütörtöke révén a szó esetleg további asszociációkat ébreszthet (végső emberi kérdések felvetése, vívódás, sorssal való szembenézés).

Helyzetének jelzését követően a beszélő a történelem néhány emberirtásba torkollott konfliktusát nevezi meg. A trójaiak elpusztítását a holokauszt szörnyűségeivel összekapcsoló, jellegzetesen Lászlóffy Aladár-os képet s a Spartacus- s a Dózsa-felkelés megtorlására utaló kijelentéseket a vizsgált problematika - miként viszonyuljon a költészet a történelmi tragédiákhoz - jelzése s a rá adott homéroszi válasz egyetértő felidézése követi, mely egyben (latens módon) polemizál a német filozófus és esztéta, Theodor W. Adorno híres kijelentésével: "Auschwitz után többé nem lehet verset írni."

E rejtett vita aztán folytatódik az európai történelmet idéző további látomások kapcsán. Ezek két jelenségsort vetítenek elénk. Az egyik a fontosnak tűnő politikai, katonai események sorozata, a másik a költészet folyamatos "működése", mely a szépség s a szerelem megörökítésével hívságosnak, öncélúnak, feleslegesnek, nem egyszer gyermekinek mutatkozik. A minősítések, persze, ironikusak, a költészet szerepével kapcsolatban a beszélő, mint utaltunk rá, már a költemény elején állást foglal (nélküle " későbbi korok egyet-mást meg se tudhatnának").

A megnevezett vagy utalással megidézett szerzők és alkotások többsége közismert. A kivételek közé tartozik talán a "Rózsabokor a domboldalon" szókapcsolat, mely Petőfi egyik dalára utal, a "Láz-király látomás" részlet, mely A villikirály című Goethe-balladát villantja elénk, s a "mesék tején" kifejezés, mely József Attila Ars poetica című verséből való. Utóbbi jelentősége nagyobb, mint amilyennek a Habzás első olvasásakor tűnik. Ha az allúzió kapcsán az olvasó előveszi s áttanulmányozza József Attila művét, ráeszmél, hogy Lászlóffy verse nem csupán Adorno kijelentésével folytat rejtett polémiát, hanem a kései József Attila-vers költészeteszményével is. József Attila költeménye a társadalmi gondokkal szembenéző közéleti költő hitvallása. Elutasítja a "valódi világ" előli kitérést, a mesékbe, mámoros álmokba feledkezést. (Lásd: "Az idő lassan elszivárog, / nem lógok a mesék tején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején." Valamint: "Más költők - mi gondom ezekkel?/ mocskolván magukat szegyig,/ koholt képekkel és szeszekkel/ mímeljen mámort mindegyik. // Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!...") Lászlóffy a József Attila-i kifejezéseket, képzeteket felhasználva fejti ki ellentétes véleményét, hangsúlyozva a költészetnek az emberi lét praktikus problémáin túlmutató szerepét. (A vitában nem kívánunk állást foglalni, hisz akár a problémához való közelítés - pl. annak tisztázása, hogy mi a "valódi világ", a "valóság" - meghaladná e rövid elemzés kereteit.)

Az elmúlt mintegy háromezer év költészete Lászlóffy Aladár művében többször elpusztíthatatlan tenyészetként, növényi burjánzásként, habzásként jelenik meg. A vers ugyanakkor e habzást a felsorolásaival mintegy illusztrálja is. A cím így egyszerre utal a beszélőnek a költészet létmódjával kapcsolatos víziójára s a vers nyelvi-stilisztikai karakterére. Lászlóffyt többször is érte bírálat verseinek bőbeszédűsége miatt. A Habzásra különösen jellemző a hömpölygő nyelvi áradás, ám ez itt véleményünk szerint semmiképp se minősíthető költői gyarlóságnak, hisz nem funkciótlan.

A költemény hatásához hozzájárul beszédmódjának természetessége, hangnembeli változatossága. Bár a lírai szubjektum tragédiákat is felidéz, a költészetről szólva hangjában a humor, a csipkelődés, a játékos csúfolódás is megjelenik, "észbontó szépségeket" emleget, "szarkalábak, lúdlábak s egyéb történelmi verslábak" szerepéről tesz említést. Ennek a jelenségnek is van a lászlóffys költészetfelfogásra utaló, demonstratív szerepe, másrészt mintha a történelmi traumák nyomasztó emlékét kívánná általa ellensúlyozni a szerző valamiféle "lelki túlélés" érdekében. Ez utóbbi szándék egyébként Lászlóffy más műveiben is megfigyelhető, emlékezetes például a nemzeti tragédiákkal kapcsolatos megjegyzése a Vándor idő balladája című versében: "Minden népnél volt Mohács és Trianon, / nem kell végleg összemenni még azon."

A Habzás nem csupán Európa múltjára, az európai kultúra történetére enged rápillantást, hanem a költő világára is. Szemléletét, eszközeit (pl. egymástól távol eső időpontokat, tereket ötvöző képzettársításait, hangnemváltásait) tekintve tipikus Lászlóffy-vers, melyben az irodalom (a betű, a könyvtár) jelentőségét, a szellem s az erőszak viszonyát mérlegelő sok korábbi, jelentős mű gondolatai összegződnek.