Örökül kapott szellemiség

(Emlékek szülőföldemről, Északkelet-Magyarországról)

"Visszafele, visszafele:/ a nyírfaerdő lángban áll,/ s a kerti ünnep hó alatt.// Visszafele, visszafele:/ közeledünk, távolodunk..." - írja az emlékezés folyamatát a vitorlázógép starthelyre való visszarepülésével szemléltető versében (Visszafele) Pilinszky János. Bár az emlékezés során az ember nem igazodik mindig időrendhez, a verstől ösztönözve hadd szálljak ezúttal vitorlázógépként vissza saját kifutópályámra, gyerekkoromba, hogy szülőföldem szellemiségével való találkozásaimról vázlatos beszámolót adhassak.

Negyven év átrepülése után diákmunkás magammal találkozom a nyári ásatásokon Szabolcs községben. Régészek mesélnek a hely honfoglalás kori szerepéről, a Szent László által ide összehívott országgyűlésről, közben szikrázik a kőkemény föld az ásóvas alatt a falu széli dűlőben, földszag, nyers gyökérszag csap orromba az árnyékos belső portákon, udvarvégeken. Féktelen kedvű helyi fiúk szórakoztatnak kalandjaikkal az ebédszünetekben, öreg pákászok osztják meg velem tudásukat fél deci almapálinka mellett a kocsmában. A földvár sáncáról az ártéri nyárfaerdők villogó ezüstjére s a zempléni hegyek merész vonulatára naponta rácsodálkozom.

Ugyanez az életperiódus, ám ezúttal a helyszín Szatmárcseke. A temetőben állok többedmagammal Kölcsey Ferenc síremléke előtt. Alkalmi idegenvezetőnk szól a csoportunkat kísértetekként körülvevő csónak alakú fejfákról, beszél nagy költőnkről, a Himnusz születéséről. Míg szavait hallgatom, nézelődöm - először vagyok itt -, s elcsodálkozom a kontraszton: a fejfák sötétbarnák és feketék, sejtelmesen ősi, népi szellemiség árad belőlük, míg a Kölcsey-síremlék fehér, s egy magasabb, nemesi kultúrára utal. Mekkora távolság egy népen belül! Képzetekben, szokásokban, álmokban. (Ez az élmény segített hozzá később, hogy megértsem Kölcsey kijelentésének jelentőségét: "... a való nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni.")

Tovább repülve visszafelé újraélem, amint, piros galléros ministráns, nehéz liliomillatban állok az oltár előtt Sárospatakon. A szertartást Kuklay Antal végzi, az '56-os forradalmat követően börtönbe zárt példaember. (Később a Pilinszky-líra tudós népszerűsítője, ki a fentebb idézett költeményről kiváló elemzést ad A kráter peremén című kötetében.) A mise a plébániaépület egyik termében folyik, a szomszédos templomban és környékén ugyanis feltárásokat végeznek a szakemberek. (Ekkor kerülnek elő a kora Árpád-kori rotunda alapjai. Valószínű, hogy az egykori körtemplomban a Thüringiából lóháton haza-hazalovagló Szent Erzsébet is többször megfordult.) A prédikáció a könyvekről, a ritka kiadványok felkutatásának izgalmáról, az olvasás öröméről szól. Az atya olyan hozzáértően és szemléletesen beszél - korábban könyvtárosi képesítést is szerzett -, hogy az ujjam viszketni kezd a régi pergamenek lapozása utáni vágytól. A mise után igyekszem haza, barátaimmal alig várjuk, hogy kezdődjön A Tenkes kapitánya című filmsorozat következő epizódja. A Rákóczi- és a kuruc-hagyományok bűvkörében élünk, titkos alagutakat kutatunk a várkertben húzódó, ekkor még romos falak alatt. Találunk is egy rövidke föld alatti járatot.

A következő jelenet főszereplői apám és erdőmérnök kollégái. Névnapi összejövetel van nálunk. Testvéreimmel, persze, leselkedünk, hallgatózunk. Az egyik vendég hosszan beszél arról, hogyan került át családjuk a Székelyföldről Patakra, mi mindent éltek meg a Trianont követő évtizedekben. (Kazinczy utcai egykori háza előtt ma is áll a székelykapu.) A vacsorát borozgatás, nótázás követi. Elhangzik az Erdész himnusz, sorra kerül a "Zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár" kezdetű dal, s nem marad el a régi diáknóta sem: "Bodrog partján van egy város, én is laktam benne...".

Ugyanekkortájt egy délután apám azzal jön haza a munkából, hogy őt bízták meg a közelgő erdészeti vándorgyűlés meghívóinak elkészítésével. "Segíthetnél, fiam - mondja -, kéne valami szép versidézet." Örömmel mondok igent, de olyan bizonytalanul nyitom ki a könyvszekrény üveges ajtaját, hogy odalép mellém, kivesz egy könyvet, s a kezembe adja: "Nézd át először ezt!" Elvonulok, betűzöm a szerző nevét s a címet. Áprily Lajos: Ábel füstje. Jóleső érzés, hogy a verseket többé-kevésbé értem. Jó pár versrészletet kiírok egy lapra. (Arra már nem emlékszem, hogy melyik került fel végül a meghívóra, vagy hogy egyáltalán Áprily-idézet szerepelt-e rajta. Mindenesetre az Ábel füstje volt az első verseskötet életemben, melyet az elejétől a végéig áttanulmányoztam.)

Még messzebb utazva hátrafelé az időben egy zempléni erdésztanyán pillantom meg magam, hová nemrég költöztünk ki Sátoraljaújhelyről. A házak, istállók által körbevett téren kerekes kút és közös kenyérsütő kemence. Anyám épp hozza a megdagasztott-kelesztett tésztát, s tenné a lapátra. Ügyetlenkedik, sohase csinált azelőtt ilyet. Két szomszédasszony is ott terem, segítenek, magyaráznak... A még meleg vekniből hatalmas szeletet kapok, rajta frissen köpült vaj. Eszegetek, közben a kis mindenes bolt felé veszem az irányt. Eresze alatt kocsisok állnak, kezükben apró üvegcsében pálinka. Egyiküknek mindkét füle helyén szabálytalan alakú csonk. Elé állok, naiv szemtelenséggel kérdezem: "Miért ilyenek a fülei a bácsinak?" A mellette álló válaszol halkan, szelíden: "Elfagytak a Donnál, kisfiam." Nem tudom, miféle Donról van szó, elsomfordálok a patak parti kovácsműhely felé. Kis helyiség, kis tűz, kis fújtató. Egyedül az üllő hatalmas, alig lehet tőle elférni. A nyitott ajtó előtt az egyik segéd egy lovat készít elő patkolásra. Faragja a patáit, majd ráspollyal itt is, ott is utánaigazít. Érzem a forró vas és a nyesett szaru illatát... A patkolás után a mester megengedi, hogy a legkisebb kalapácsával készítsek magamnak egy patkószeget.

*

E kisgyerekkorig ívelő virtuális időutazást követően néhány szó Nyíregyházáról, ahol - három évnyi abaújszántói tartózkodást leszámítva - az elmúlt negyven évet töltöttem. A város és a nyíri táj szellemiségét sok kiváló pedagógus, idősebb barát sugározta itt felém az évtizedek alatt. A legerősebb hatást közülük Katona Béla tette rám. Neves Krúdy-kutató volt már, amikor a tanárom lett, szívélyességben mégsem versenyezhetett vele senki. Néhány diáktársammal, köztük Jánosi Zoltánnal, akkoriban már rendszeresen írtunk verset, egyebet. Katona Béla bátorított minket, s meghívott a vezetésével akkor alakuló megyei írócsoportba. Elintézte, hogy a helyi lapok közöljék írásainkat, szerepeltetett minket a csoportot bemutató antológiákban, s első önálló kötetünkhöz is az ő segítségével jutottunk. Volt egy kis szőlőskertje a város határában, ahová szüretre rendszerint meghívta a csoport tagjait. A munka végeztével leültünk a kert hatalmas diófája alatt a kőasztal köré, kóstolgattuk a mustot, beszélgettünk borról, irodalomról. Béla bácsi közvetlen, anekdotázó természete - különösen ebben a környezetben - a régi, patriarchális magyar világot idézte. Folytonosságot éreztem és otthonosságot. Úgy tartják, Nyíregyháza barátságos légkörű, befogadó típusú város. Számomra az 1970-es, '80-as és '90-es években elsősorban Katona Béla révén volt az.

A tájhoz, ahol élek, hozzátartozik a Tokaji-hegy látványa. (Krúdy szerint vannak őszi napok, amikor a hegy illata is érzik a Nyírségen.) A Tokaji-hegyet életem során körbelaktam, megszerettem, szülőföldem középpontját jelöli. Pestről, Szegedről vagy épp Nagybányáról visszatérve mindig akkor érzem először, hogy hazaértem, amikor megpillantom izmos, arányos őrszem-alakját. Második emeleti dolgozószobám ablaka épp felé néz, beszélgethetek vele.