"Otthont mégsem találtam, lógok a levegőben"
(A Tűz Tamás-i líra egy jelentős motívumköréről)
Tűz Tamás ismert költőként, negyvenévesen hagyta el 1956-ban Magyarországot. Kanadában telepedett le, ám éveket töltött az Egyesült Államok nagyvárosaiban és Rómában is. A kanadai Hamiltonban hunyt el 1992-ben. A Babits, Kosztolányi, Sík Sándor, Harsányi Lajos nyomdokain indult költő líráját az emigrációban mindinkább a neoavantgárd kép- és gondolatkapcsolások, a játékos hangnem- és stílusváltások, az áramló, kötetlenebb versbeszéd s a montázstechnika jellemezték.[1] Ezeket a "kint" született költeményeket olvasva korábban az volt az ember benyomása, hogy problémáit s az azokra adott válaszait tekintve az idegenbe szakadt költő az itthoniak előtt jár, mert olyan világgal folytat párbeszédet, mely nálunk még kiépülőben van, s természete nem mutatkozott meg igazán. A halála utáni hazai folyamatokat számba véve ugyanakkor úgy tűnik, költészete idehaza is egyre aktuálisabb.
Az ötvenhatban emigráltak döntő többségéhez hasonlóan Tűz Tamást se csupán a kalandvágy vezérelte. A keleti frontot tábori papként megjárt, hadifogságot szenvedett költőt hazatérte után ellenséges légkör fogadta. A forradalom bukását követően figyelték, házkutatással zaklatták. Az emigrálása után jó pár évvel írt Különbéke című költeménye arról tanúskodik, tisztában volt azzal, mi várt volna rá, ha marad:
"Odahaza
most zsarolások tapasztanának a földhöz
semmi mocorgás lövünk
térden csúsznánk a kegyelemért
mindenestől elpusztulnánk
következésképp
nincs más hátra
itt maradunk különbékében
szorongatott boldogságban
mendegélünk egymás jármában
hollétünket senki se tudja"
1956 decemberében a költő a tenger hatalmas
erejét csodálva, izgatottan, ugyanakkor fájdalmas, nosztalgikus érzésekkel
telve hajózott át az óceánon. "Tíz hosszú nap és éjen át hevertem ámulatban/
megbűvölten és leigáztan/ ujjongva máskor talpig gyászban/ hitben és kétség marta
lázasan" - számol be élményeiről a Búcsú
Európától című verses emlékezésében. Az új világba való megérkezését
csodálatos eseményként éli meg: "Égő kíváncsisággal vágtunk neki a kikötőnek
mely tiszteletünkre talpig fehérbe öltözött (...) Tündéri volt a mozdulatlan
havas világ" (Egy ország küszöbén).
"Meg is szerettem mindjárt - vallja ugyanitt az amerikai kontinensről - ahogy
egy földrészt meg lehet szeretni".
Ahogy az évek teltek, ez a lelkesültség alábbhagyott, a versek pedig vissza-visszatérően otthontalanság- és magányérzetről számoltak be. Íme néhány jellemző részlet: "Csak egy kis színt adnának még az alkony/ félreismert konok fellegei/ gesztenyebarnát/ citromhéj-üde-sárgát/ kökényvégzetű kéket/ s akkor szemöldököm kopott sátra alatt/ megbújhatnál távoli csillagom/ vacogó vággyal ízlelve meg/ számkivetésem lombhullató magányát" (Éden és ég), "redőzetes magányomban/ bolyong a belsővérzés" (Baljóslatú ígéret), "elárvultan sántikálok/ az össze nem egyeztethető/ rommezők/ numinózus napfoltjain" (Átmenőben), "Otthont mégsem találtam, lógok a levegőben" (...) "Most Csikágóban kóválygok./(Otthonom most sincs.)" (Scarboro-i elégiák).
Mondhatnánk persze minderre, hogy a számkivetettség, az otthontalanság érzete bizonyos fokig természetes velejárója az emigráns-létnek. Ám valóban csak bizonyos fokig. Egyéniségtől, emberi természettől függő mértékben az új környezetbe kerültek esetében a beilleszkedés, a megszokás előrehaladtával e nyomasztó érzések, ha meg nem szűnnek is, általában csillapodnak. Tűz Tamásról ez nem mondható el, még utolsó verseiben is sötétedő, rühes magányáról, mostoha sorsáról beszél, s az Istenhez fűződő kapcsolaton kívül a kései, bűntudattal vállalt szerelmet tekinti az egyetlennek, melyben otthonra lelhet. Nézzük, a versekből mi tudható meg e nem szűnő otthontalanságérzet okairól!
A jelenségek első körébe a nagyvárosok életmódjából következő zavaró tényezők tartoznak: a bántó zajok, szagok, fényhatások, a zsúfoltság, az eltérő kultúrák keveredéséből adódó kaotikusság. A lírai hős nem tud aludni az éjszakai motorosoktól (Epifánia), a szemben lévő áruház éjjel is ütő órájától s a hajnalonként ugatásba kezdő kóbor kutyától (Egy eb arcképe), bosszantja az árkülönbözet, a rossz hidegbüfé (Néptribun), fojtja a gáz, a por, a szenny, a füst, az éj (Tériszony).
Az okok második (fontosabb) körét olyan jelenségek rajzolják ki, melyek a költő lelki-szellemi környezetének jellegére utalnak. A Biblia karácsonyi üzenetét a jelenbe transzponáló Epifánia lírai szubjektuma ekként szólítja meg a háromkirályokat: "Gáspár vigyázz az aranyadra/ Menyhért rejtsd el a tömjént/ a polgármester elől/ Boldizsár a mirhát nem kell féltened/ van már penicillin". A pénzközpontúság, a tolakodó üzletiesség más versekben is fel-felbukkan. Túlbuzgó, tudálékos trösztöket, mindent tudó tőzsdést emleget a Miért miért nem, újság nevét, cipőfűzőt, fagylaltot, törökmézet mint "lényegest" ismételgetőkről emlékezik meg az Egy eb arcképe, a Concerto vonósokra, ütőhangszerekre és celestára egyik részlete pedig így idézi a kaliforniai világot: "a pázsiton számol a bankár/ de nem a százszorszépet veszi számba/ Ha meghal úgyis kicicomázzák / balzsampír remeg arcán". Ugyanennek a költeménynek egy másik helye a jómód szülte devianciákat sorolja: "Két macska örökölt félmillió dollárt/ a kandúrok korszaka jött el/ kutyaklinikák állattemetők papagájfüggőkertek".
Jó pár vers tudósít a közösségi összejövetelek, rendezvények tartalmatlanságáról, színvonaltalanságáról. A vidéki magyar és a nagyvárosi amerikai atmoszférát szembeállító Két világ például így szól a városi ünnepről: "háromezer ember az együgyű parádén/ elől az óriáshattyú aztán mikiegér/ aztán a lótusz aztán a semmi". A Majálisban bemutatott család tagjai falatozással és szörnyű nagy taglejtésekkel fejezik be programjukat a ligetben, míg az ábrándozó nagyobbik fiú "fürgén lefut/ a tópartra, s a hattyúk hasa alól/ meríti ki álmai kék halát". Egy partiról így nyilatkozik a Benne vagyok a játékban beszélője: "Rádöbbenek,/ hogy csak részletjelenség vagyok a jótékonysági/ koktélpartin: piperkőcök, a sóhivatal kiküldöttei s tengernyi/ asszonynép között".
Az üzletiesség és a színvonaltalan közéletiség motívumait az Íme az ember soraiban a tévtanokra, rögeszmékre és a nyárspolgári szellemre utaló részletek egészítik ki: "Tömör fürtökben érik a tespedés. Az erkélyrácsokon tárolja unalmát a világvárosi sáfár. Ha majd a szűk esztendők jönnek, kanállal ehetjük a közhelyeket. Már most jegyezhetünk részvényeket a Lapos Tévtanok Dáridójára (LTD) s az Értelmiségi Tenyészállatvásár jegyei elővételben kaphatók. Terjengős ismertetések szólnak az újsütetű tarhonyáról s a muszkahal olajban fürdetett gyönyörűségeiről. Tölcsérben árusítják a középszerűséget, s ha akad majdan egy rendeltetés-sugallta, torzonborz tökfilkó, ki megmászni akarná a butaság Matterhornját - miközben tormát szagol - a tudósítók villanó lencséin át megláthatja majd a Földrészközi Figyelő Bizottság, milyen is voltaképpen a nagy múltú társadalom, milyen is vajon az EMBER." A Halálos szójáték következő részlete pedig mintha folytatása lenne e fentebb idézett társadalomképnek: "Éldegélünk szívósan mutáló vágyainkkal/ egybevágó érdekeinkkel. Ügyeskedünk is, tökfilkók/ tucatemberek, fölcseperedünk a választékos/ társadalmi rétegekbe, szürke lakmározásba..."
Tűz Tamás, a költő szomorúan érzékeli maga körül a költészet háttérbe szorulását, s úgy látja: "eljön majd az idő, amikor a napihírek közé kell becsempészni a költészetet, hogy az olvasó gyanútlanul kapja be a szépséget, mint a hal a horgot" (Concerto vonósokra, ütőhangszerekre és celestára). Az emigráns poéta ugyanakkor magában a költészetben (jelenének nyugati költészetében) is színvonalcsökkenést tapasztal. "A költészet a parafrázis színvonalára csökkent" - hirdeti a Pantomim, s válságtünetről számol be a Feleletképpen zárlata is:
"Milyen megnyugtató a vers, miben már
nincs líra, csak rakosgatás
cukor, só, kávé, tea
(ki használja a szacharint?)
tématöredékek, selypegő tizenhatodok
a ritmuson bádogmadarak ülnek
csörömpölő csalogányok
vonatok, sínek, kerekek, talpfák
elég egy hangsúly is
távíróoszlopok, szemaforlámpák
koszorúk, gyűrűk, levelek, vízesések
egymás mellett futnak a szerelvények
szemezünk a halállal"
Tűz Tamás, a hívő ember, a pap az igazi
keresztény szellemiség hiányát is gyakran tapasztalja, s nem csupán Amerikában
(hol "valamikor a sarkokon templomok nyújtózkodtak/ harangszó hullt a paloták
tarkójára"), hanem a keresztény világ központjában, Rómában is.
Erkölcscsőszöknek üzen az Anatómia
című verse. Az Átkozódó paptól
szokatlan vallomással zárul:
"a széplelkek illő undorral dobják el könyveidet
Baudelaire legyen az eszményképed
a legnagyobb keresztény
halál az álszentekre
Dominique barna kis szeme több nekem
mint a San Pietro pápástól-kupolástól
benne úszik a végtelenség
benne ragyog az Isten"
A Szordínós áve szerint Sarlós Boldogasszony "kiszikkadt lelkek kanyargós ösvényein lépdel", a Kirakós őszi életképében a Szent Ágota közén áthaladók kezében "TWA szatyor libeg/ bevásárlótargoncát húznak maguk után/ agyonápolt képükön óangol színezet", s miközben "pincsi pisil a sarkon, Szent Ágota/ neve porlik a márványtáblán."[2] Hasonló a szerepe a porladás-képzetnek a Via crucisban: "A gyertyák égnek./ A padok üresek./ Álmodoznak a freskók./ Álmodoznak?/ Inkább csak porladoznak."
Környezetének szellemi-lelki állapotáról általánosító megjegyzéseket is tesz az emigráns lírikus. A nagyvárosokban csömört érez "mindenben, ami zsúfolt dús tömör/ ami helyettesíti a lényeget"(Tériszony), a "korszellem pállott hattyúdaláról" beszél a Sietős áldás, a Riadt kérdések pedig így veti fel a környezet és kor alapvető problémáját: "Fölszisszen az égbolt/ a szuperszonikus sietségre// Nincs elég időnk/ hogy befejezzük a művet?/ Ki elől menekítjük/ sokfolyosójú palotánkban/ a lelket?"
A kiemelkedően művelt (verseiben Giottóról, Goyáról, Van Goghról, Cézanne-ról, Gauguinről, Palestrináról, Brahmsról, Lisztről, Bartókról, Kodályról, Rilkéről, Dylan Thomasról, Weöres Sándorról, Kormos Istvánról, Pilinszkyről megemlékező), keresztény hitét mélyen megélő költő tehát a tartalmas emberi kapcsolatok, a hagyományos értékek sorvadását tapasztalja, szellemi-lelki kiüresedést lát maga körül az amerikai kontinensen s Európában kiépülő fogyasztói társadalmakban, s otthontalanságérzetének ez az alapvető oka.
A költeményekben kibontakozó korkép, persze, nem olyan negatív, mint amilyennek e motívumok láttatják. Tűz Tamástól mi sem áll távolabb, mint a prófétai tartás, ítélkezés. A bírálat olykor önbírálat is, a kritikát megfogalmazó részleteket önironikus vagy épp bűntudatról árulkodó megjegyzések ellenpontozzák. Az ámulat, a csodálat sem veszett ki teljesen az idősödő alkotóból. Az Új géniuszok című költemény például himnikus hangon dicsőíti a kohók héroszait, a vasöntödék égő homlokú félisteneit, a buldózerek higgadt lovasait, akik gondoskodnak arról, hogy "gondtalanul dübörögjön a század, karikázzanak a gye-/ rekek, hajtsa szerelmesek suttogását a szél,/ s verje a zápor a csöndbe búvó szelíd temetőket." A kései New York című versben pedig ilyen vallomásra találunk: "nekem a legszebb város/ lehet hogy saját tükörképem/ és titkos szálak fűznek hozzá." Igen tanulságos s a költőre jellemző ugyanakkor, ahogy e vallomás pátosza szertefoszlik a költeményben:
"suttogóra fogott hangon mondom ezt
mert hátha megdézsmál ellenem uszítja
finom csontozatú agárszukáit
megtépi pokolra szálló ösztöneimet
valami csoda folytán megmenekülök
csont csonthoz visszaforr
fergeteges füstöt fúj a Camel-reklám
kiönti lelkét a neonfény fogpasztahirdetés
ma már világosan látom
szél ellen nem lehet evezni a Hudson folyón sem
hiába tartja az a hölgy a fáklyát
a szabadság nevében"
[1]Tűz Tamás költészetének hazai befogadását a nyugati magyar költőket bemutató antológiák, irodalomtörténeti munkák mellett jelentősen segítette válogatott verseinek a Magvető Könyvkiadó által 1987-ben megjelentetett gyűjteménye (Hét sóhaj a hegyen. Szerkesztette, válogatta, a bevezető tanulmányt és az utószót írta Szakolczay Lajos).
[2] A TWA (Trans World Airlines) egy 1925-től 2001-ig működő amerikai légitársaság volt.