Sóhaj az értékteremtő öregségért

Áprily Lajos: Északi rózsák

A magyar költészet panteonjában többnyire olyan alkotók szereztek maguknak előkelő helyet, akiknek az átlagosnál rövidebb élet adatott tehetségük felmutatására. E sajátos jelenség kultuszteremtő tényezővé is vált az elmúlt századok során. Az olvasók nemzedékeinek tudatában összekapcsolódtak a korai, sokszor tragikus halállal halt poéták katartikus hatású élettörténetének, sorsának és költészetének motívumai, s rögződött a képzet: a par excellence magyar költő élete fellobbanásszerű, arcának vonásai fiatal - vagy legfeljebb középkorú - férfit (nőt) mutatnak, s ezért is méltó a figyelemre, tiszteletre.

E költőképnek, persze, nem felelt meg mindenki. Az ellenpéldák sorában ott található Arany János, Vajda János, Áprily Lajos, Kassák Lajos, Füst Milán, Illyés Gyula, Weöres Sándor. Róluk szólva beszélhetünk idős- vagy öregkori költészetről, ám közülük sem szentelt mindenki jelentős művet (műveket) magának az öregedésnek, a vele járó emberi-művészi problémáknak. A hosszú pályát végigjárt alkotók körén belül Áprily azok csoportjába tartozik, akiknek öregkori költészetében helyet kapott az öregkor költészete is.

E témáról szólva az erdélyi származású költő megemlékezik teste apadásáról (Testem, Vénség, Az öregség árnyékában), szembetegségéről (Oedipustól kérdezem, Kolonoszi kép), a szerelmi vágy kihűlése miatt érzett fájdalmáról (Hová lettek), magányosságáról (Magányosság, Fázom, Ünnep előtt), hangot ad korától való elidegenedésének (Nagy pesti télben, Gyermekkori emlék, Autóút temető mellett), fel-feltámadó életvágyának (Hypertonia, Tavaszi pillanat, Marasztalnálak, májusom), vall a halálhoz, elmúláshoz való viszonyáról (A változás, Intés kutyámnak), találunk továbbá az életmű e szeletében olyan műveket is, melyek az időskor emberi-művészi programját öntik formába. Az Ábel füstje (1957) című kötetben napvilágot látott Északi rózsák ez utóbbi verstípus egyik korai képviselője, az Ámulni még, a Carpe diem s a Kérés az öregséghez című közismert öregkor-hitvallások előfutára.

Látványra tapadó, látványból felszökő költészetnek mondja Lator László az Áprilyét.1 Az Északi rózsákat inspiráló két élmény közül az egyik valóban látványhoz kapcsolódik, igaz, a látvány befogadása s a vers születése között sok év telt el.2 A másik inspiráló tényező maga az öregedés, az öregedéssel járó testi-lelki tapasztalatok együttese.

A négy versszakos alkotás szerkezete a műelemzésben kevésbé járatos befogadó számára is első olvasásra átlátható: az első két szakasz a múltbeli, szokatlan látványt (s megpillantásának körülményeit) idézi, a következő két versszak pedig példázatként értelmezi az előhívott emlékképet. Múltra jelen, természeti jelenségre reflexió következik tehát itt, mint oly sok Áprily-versben.

Az első rész "Nem álmodtam" indítása egyes szám első személyben nyilatkozó alanyra utal, míg a második rész (3-4. versszak) személyragjai többek nevében beszélőt idéznek az olvasó elé. Kik rejlenek a szavak mögött? Nem tudható biztosan. Elképzelhető, hogy az öregekről van szó általában, ám (más versek tanúsága alapján) valószínűbb, hogy e "lírai mi" a vers hősével és kedvesével (feleségével) azonos. ("Ma milyen szép vagy és milyen meleg, / A hervadástól féltve védelek" - szólította meg e kedvest az egyik fiatalkori költemény - Ma milyen szép vagy -, a kései Téli jelentés pedig a "fák és rózsák Asszonyának" nevezi a temetőbe költözött társat.)

A vers az egyszerűség és a természetesség benyomását kelti, viszont bonyolultnak is nevezhető alkotói eljárások rejlenek e végső "eredmény" hátterében.

Az egykori látványt felidéző első szakasz szervező elve az ellentét, lásd: álom - valóság; illat, szín - észak; nyíló rózsák - őszutó. A modor ugyanakkor nyugodt, elbeszélő. Az előadottakra következő magyarázat (2. versszak) ugyancsak higgadt hangú, tényközlő, ami természetes is, hiszen a kései rózsavirulás egykori tudományos magyarázatának idézése. A két strófa kijelentéseinek szerkezete - bár összetett mondatokról van szó, s a második versszakban az idéző mondat beékelődik az idézetbe - viszonylag könnyen áttekinthető.

Érzelmileg sokkal telítettebb s szerkezetileg is bonyolultabb a vers másik fele. A harmadik versszak egyetlen - alárendelések sorát mutató - többszörösen összetett mondat, melynek elhagyott főmondata valahogy így szólhatna: "De jó lenne..." E főmondat alanyát fejti ki egész mondat formájában a "Ha most (...) úgy becézne minket egy hervadástól védő Golf-meleg" (sajátos jelentéstartalmát tekintve feltételes) mellékmondat, s ebbe ékelődnek be időhatározói funkcióval a "mikor betegség, baj megintett, s a lelkünk nagy, komor fagytól remeg" tagmondatok és módhatározói szereppel (s hasonlító sajátos jelentéstartalommal) a "mint azt a partot" tagmondat.

A 4. versszak szerves folytatása gondolatilag s szerkezetileg a harmadiknak.(A 3. egység végén pont van ugyan, ám inkább csak szakasz-, és nem mondatzáró szerepű.) Felfoghatjuk tehát a 4. versszakot úgy, hogy nem kezd új mondatot, hanem folytatja az előző egységben megkezdettet. Ebben az esetben még bonyolultabb szerkezeti képlet tárul elénk. A "hogy egy-egy színt lobbantsunk elmúlóban" valamint a "s virággal várjunk zuzmarát, telet" tagmondatok az előző versszak alanyt kifejtő tagmondatának rendelődnek alá, s mindkettejük alárendeltje lesz (hasonlító sajátos jelentéstartalommal) a "mint a rózsák..." kezdetű verszáró mondategység.

A költemény e második fele óhajtást fejez ki. Betegségről, szenvedésről, a halállal való szembenézésről van itt szó, s milyen jellemző Áprilyra ez az erőteljes érzelmeket megfegyelmezve kinyilvánító óhaj. S jellemző - ám már csupán az idős alkotóra - a program is: öregen, fagytól (= haláltól) remegve is a szépséget kell képviselni, felmutatni. Életigenlés ez egyben - a versvég is megemelkedik - s e jelenség megkülönbözteti az Északi rózsákat a korábbi pályaszakaszok ősz-verseitől, melyeknek többsége lemondó gesztussal zárul. Ugyancsak új sajátság, s a kibontakozó időskori líra felé mutat, hogy a költemény világában immár nincs helye titoknak, mítoszi homálynak.

A költői szemlélet egyéb jegyeit valamint a kiegyensúlyozott kompozíciót, a következetes jambizálást és az igényes rímelést tekintve ugyanakkor a költemény a parnasszisták, Stefan George s a Nyugat (szépség-hívő!) költőinek iskoláját megjárt alkotóra vall, olyanra tehát, ki erősebben kötődik a XX. század eleji, mint a kortárs századközepi líraeszményhez.

A fiatal s a középkorú Áprily verseiben is találunk példát az ember s a növényi világ közötti határ elmosódására (A láthatatlan írás, Túl ötven erdőn), még jellemzőbbek azonban e sajátos metamorfózis-képzetek az idős költőre. Az Északi rózsák esetében sem csupán párhuzam létesül ember és rózsa között, a költemény második felében bizonyos mértékű átlényegülés is végbemegy ("egy-egy színt lobbantsunk", "virággal várjunk"), bár az azonosulás nem teljes. (Az ilyen részleges áttűnésre valamint a teljes eggyéolvadásra a kései termésből példa lehet még a Lomb-halmok, a Fa vagyok s a Nyírfa voltam.) A közeli véggel való szembenézés során mintha minden addiginál fontosabb lenne a költő számára a fák, virágok példája, a mód, ahogy színeket felragyogtatva, pompázva tüntetnek szelíden - ám félelem nélküli méltósággal - az élet mellett a komor fagyok beálltáig.

Hogyan viszonyul - gondolati-eszmei elemeit, művésziségét tekintve - az Északi rózsák a többi időskori "ars poeticához", hol a helye a versek e csoportján belül? A Kérés az öregséghez, a Megtisztulás és az Imádság című versek inkább erkölcsi, mint esztétikai hitvallást fogalmaznak meg, midőn a "jó halál" elérésének feltételeként a csendes méltóság, a fegyelmezettség, a panasz és harag nélküliség (a lelki megtisztulás) fontosságát hangsúlyozzák. Az Ámulni még, a Carpe diem s A somvirágos oldal által felvázolt életprogram már esztétikai törekvéseket is magában foglal, hiszen az "örülni kell fénynek, tavasznak" önbiztatásán túl a világ szépségére való utolsó rácsodálkozásra is ösztönöz. E versek közeli rokonaként tartható számon az Északi rózsák, mely a világhoz való (öregkori) esztétikai viszonyulásban az emberi oldal aktivitását veti fel lehetőségként, óhajként: nem csupán befogadni, hanem alkotni, teremteni is kéne a szépet, halálunkig szépséggel kellene gazdagítanunk a világot. (Közvetve, a megkomponáltság, a forma igényessége, a megszólalás fegyelmezettsége révén, természetesen, miként az Áprily-versek általában, e művek is közvetítenek bizonyos erkölcsiséget.)

Bár az Északi rózsák a halállal szembenéző ember alkotása, mégsem a halálra fókuszál tehát, hanem a halál előtti életre. Áprily sok kortársát a téma szenvedélyesebb, pátoszosabb megszólalásra ösztönözte (gondoljunk csak Babits "Ó, jaj, meg kell halni, meg kell halni!" felkiáltására - Ősz és tavasz között -, vagy az általában halk szavú Tóth Árpád kifakadására: "Jaj!... sóhajba vesző káromlás / Dühe ráng romló testemen... / Az istenit!... jaj, istenem!" - A Palace-ban), míg a Visegrádhoz közeli völgy lakója megejtően természetes, szelíd hangon szól róla. Ez a természetesség azonban - láttuk a költemény rétegeit fürkészve - olyan kifinomult alkotói technika eredője, mellyel csak igazi művész rendelkezik.

1 Nemes Nagy Ágnes - Lator László: A somvirágos oldal. In: Domokos Mátyás - Lator László: Versekről költőkkel. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982. 244.

2 A költő 1935-36-os pedagógiai tanulmányútján járt Skóciában, ekkor láthatta a különös természeti jelenséget. A költemény viszont nem A láthatatlan írás című, 1939-ben napvilágot látott kötetben, hanem, mint utaltunk rá, 1957-ben jelent meg először. Születésének pontos ideje ismeretlen. Valószínűleg a II. világháború utáni években keletkezett.