Váci Mihály költészetéről - Eső a homokra című verse kapcsán

Az elmúlt három és fél évtized Váci-recepciója alapján a költő utóéletének két periódusáról beszélhetünk. Az első a költő halálát követő mintegy harminc év. Ebben az időszakban a szokásos évfordulós megemlékezéseken kívül csupán néhány értekezés látott napvilágot Váciról és életművéről. Mire fókuszáltak ezek az írások? Kétségtelenül a pálya utolsó, válságokkal teli szakaszára.[1] Érthető ez, hisz Váci korai, viszonylag harmonikus világképet tükröző s poétikai szempontból "hagyományos" vallomásai és tájversei nagyobb érzelmi hullámokat nemigen verhettek a befogadók újabb nemzedékeiben, az új társadalmi rend kiteljesítéséért pörölő pátoszos költeményei pedig sok, a rendszer javíthatatlanságát látó olvasó számára már a nyolcvanas években is idegenül csenghettek. A költő utóéletének második szakasza néhány évvel ezelőtt kezdődött, s jelenleg is tart. Emlékezések, tanulmányok, dokumentumok sora jelzi ebben a jövő felé nyitott periódusban a nyírségi alkotó munkái, életműve iránti érdeklődés megnövekedését.[2] Vajon a rendszerváltozással kapcsolatos illúziók szertefoszlása lehet a Váci felé fordulás oka? Vagy az, hogy a kortárs irodalom nem tudja az olvasók jelentős csoportjainak igényeit kielégíteni? A jelenség hátterének feltárása alapos társadalom- és olvasáslélektani elemzést igényelne, melyre ezúttal nem vállalkozhatunk.

Bennünket ezúttal a rendszerrel perlekedő Váci érdekel. A legtöbb ostorozó verse ( halála előtt) Eső a homokra (1968) című utolsó versgyűjteményében látott napvilágot. Váci továbbra is bírálja bennük a korábbi kötetében (Szegények hatalma, 1964) már elmarasztalt, " országot, népet, hitet eladó" péteri hadat, a rámenős, apró előnyökért kilincselő egykori alázatosakat, s minden addiginál nagyobb terjedelemben és keserűséggel szól kereteik között a közösségért fáradozó ember elbizonytalanodásáról, hajszoltságáról és magára maradottságáról. Ez utóbbi helyzetbe a kötet tanúsága szerint azáltal került a vallomástevő, hogy a közösségből hozzá hasonlóan kiváltak (s annak érdekében így leginkább tenni képesek) tábora is megalkuvó lett, széthullt. Ennek fájdalmát szólaltatja meg a Ha érdemes - ha nem, az Országos pólya s a könyv címadó verse.

Az öt - különböző hosszúságú - egységre tagolt költemény első tétele két emberi-költői életprogram szembeállításával indul: " Használni akartam - nem tündökölni." A versszak a továbbiakban ezt az ellentétet bontja ki úgy, hogy nagyobb hangsúlyt, terjedelmet a beszélő önjellemzése kap, míg az övétől eltérő életpályát futottakat csupán egy-egy ellentétező párhuzam idézi meg.

E szakasz akár (részleges) ars poeticaként is felfogható. Olyan költőként jellemzi itt magát a lírai személyiség, ki alkotói tevékenységét nem tudta, nem akarta soha elválasztani a közösségért való cselekvés egyéb módjaitól, szemben azokkal a kortársaival, kik csupán művészetüknek éltek. Pátoszos hangon idézi fel kései pályakezdését s az azóta eltelt munkás éveket, melyek során a "robotoló tömegbe"alászállva, energiáit a velük való törődés és az alkotás között megosztva találta meg élete értelmét. A pályatársakat jellemző részletekben ugyanakkor halhatatlanságért tülekedőkről, a mindennapi életen, gondokon felülemelkedőkről szól - maró gúnnyal és iróniával.

A 2. és 3. versszak a kor által kínált feladatokat sorolja, s az azokhoz felnőni nem tudók fölött ítélkezik. Ez a szerkezeti egység is az én - ők oppozíció felvillantásával indul, ám a továbbiakban az "ők" s a történelmi periódus jellemzésére koncentrál, bibliai szimbólumokkal (kereszt, pokol) utalva a nehézségekre s egyben a hőssé, mártírrá válás lehetőségeire. Az időszak cselekvőképes fiai azonban, mint a szenvedélyes hangú ítéletből kiderül, vonakodtak az áldozatvállalástól, s ezért a csodákra méltatlanoknak bizonyultak. A lehetőség s annak beteljesületlensége kerül itt szembe egymással, s ez a szembeállítás e rész legfontosabb szervező elve. A 3. versszakban az ítélkező többes szám első személyre utaló igealakokkal él. A költemény e pontján így a bírálat önbírálattá is válik. Az a társadalmi réteg egyébként, mellyel itt perbe száll a vers alanya, s melynek vétkeit magára veszi, mintha szélesebb lenne immár az első versszakban bemutatottnál (a költőtársakkal folytatott esztétikai vitának például nincs e részben folytatása), s magába foglalná a társadalmi átalakulás sikeréért felelős összes funkcionáriust és értelmiségit.

Az utolsó előtti szakasz azt fejti ki tételesen, mit is kellett volna az elmarasztalt "bősz nagyravágyóknak" tenniük a forradalom kiteljesítéséért. Ez a múltba vetített utópia olyan világot idéz, melynek fiai szeretettel, szépséggel gazdagítják, nyugtalan jobbat akarásukkal dinamizálják a társadalom életét, s ha kell, készek "széjjel szóródni - eső a homokra - / sivatagnyi reménytelen dologra." A részletben újra felbukkan a "lefelé irányulás-törekvés" motívuma (kicsikhez hajlás, fentről aláhullás) s több hozzá kapcsolódó vallási gyökerű képzet (napi áldozat, ön-szétosztás).

Az utolsó (5.) szakasz első két sorában a vers alanya a "lehetett volna" világgal kapcsolatos állásfoglalását ismétli meg, ám azzal, hogy - paradoxont teremtve - a (feltételesen) lehetséges megvalósítását a lehetetlen ostromának minősíti, még inkább kiemeli a forradalomban élés sziszifuszi heroizmusát. A versszak (s egyben a költemény) befejező soraiban újra felsejlik az én - ők oppozíció az egyedül - együtt szembeállításban. A magára maradt lírai hős jövőbeni szerepvállalásáról tudósít e két sor. S mivel ez az életprogram olyat céloz, mely egyedül megvalósíthatatlan, valójában a tragikus sors vállalásának a bejelentése.

A költemény formai - ritmikai elemei a meggyőzés szándékának alárendelten funkcionálnak. A többnyire 11 szótagos sorok időmértékes és ütemhangsúlyos ritmust egyként mutatnak. Az előbbiben a sorok utolsó teljes verslábaként szinte mindenütt jelen lévő jambus dominál, az utóbbiban (változó osztással) a négyüteműség a meghatározó. E kétféle hangszerelés lehetőségeit a szerző kiválóan aknázza ki. A szabadon kezelt-variált ritmus és a viszonylag igénytelen páros rímek egyben a keresetlenség, a természetesség benyomását keltik, s ilyen módon is hozzájárulnak a vers hatásához.

*

Költői eszmélését követően Váci Mihály egyre tudatosabban vállalta a rokonságot azokkal a kortársaival és poéta-elődeivel, akik hittek a költészet közösségépítő, társadalomalakító szerepében, illetve akik, a szó s a tett egységét megvalósítva, cselekvően is részt vettek koruk küzdelmeiben. Itt következő sorai, melyekkel az őt felfedező s nyilvánossághoz segítő idősebb pályatársát jellemzi, kis módosítással akár egy róla szóló írásban is helyet kaphatnának: " Illyés Gyula újrateremtette a magyar Zrínyi, Balassi, Petőfi magatartását: országot, hazát, népet akart mindig jobbra, szebbre igazgatni, jó sorsra segíteni, és nem átallotta ennek gyakorlati eszközeit is keresni!"[3]

Váci ugyanakkor azon túl, hogy maga a közösségi problémákra érzékeny költészet s az alkotók társadalmi szerepvállalása mellett foglalt állást, úgy vélte, költőtársainak is így kell tenniük. Az Eső a homokra első szakaszának bíráló megjegyzései mögött e meggyőződésen kívül ott lappang, véleményünk szerint, azoknak a folyamatoknak a megsejtése is, melyek később a magyar líra arculatának átformálódásához vezettek. Váci egész életműve utóéletét, jövőjét érezhette fenyegetettnek, s talán ezért is bírálta versében olyan indulatosan a csupán esztétikai szempontokat szem előtt tartó pályatársait.

Vácinak a költők szerepéről alkotott felfogása harmonizál világképével, ember és közösség viszonyáról kialakított nézeteivel. Versei tanúsága szerint ő meg volt győződve arról, hogy az ember a másokért végzett áldozatos munkában találhatja meg élete értelmét. Bár verseiben több helyen s nyomatékosan kijelentette, hogy nem hisz Istenben, altruisztikus elképzelése lényegében rokon az ember hivatásával kapcsolatos krisztusi állásponttal. (Lásd pl.: "Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.")[4]

A nyírségi szegények fiának lírája másként is szorosan kapcsolódik a keresztény kultúrához. Arra már az elmúlt évtizedek értékelései is felhívták a figyelmet, hogy "a költő szocializmus-felfogásában igen sok a vallásos elem. Nemcsak az olyan programversekben, mint a Még nem elég!, ahol az érzelmet expressis verbis az értelem fölé helyezi, hanem lényegibb költői szemléletében: mindenütt letérdeplés, imára kulcsolt kéz, könyörgés, gyónás, szentáldozás, alázkodás képzete lengi be költészetét..."[5] Kevesebb szó esik a szakirodalomban egy másik, valláshoz kapcsolódó jelenségről, a messiási-prófétai szerep mind tudatosabb vállalásáról. E folyamat szépen nyomon követhető a pályakezdő poéta "szétszóródni vágytam én is" sóhajától (Nyugalmas táj) az anya-fiú kapcsolat misztériumáról bibliai parafrázisban valló Áldott vagy te című költeményen át a Búcsú és üdvözlet sorspárhuzamáig s az utolsó évek műveinek prófétai sorsot idéző részleteiig. "A próféta lobog, kiált: / - Megváltom az embereket! / - hogy elfedje: / őt sem lehetett (...) Hisztériás lettem, jótetteimtől üldözött, / és én, aki a megváltók örök / sorsára vágytam, / - miattuk megutáltam / mindenkit köröttem, /mert mind azt hadarta: - Áruló! / ha nem csak vele törődtem" - hangzanak például A szent epilepszia (Dosztojevszkij alakját magára öltő) vallomástevőjének panaszai. Hasonló keserűség mondatja ki az Abroncs lírai énjével a krisztusi aforizma ("A prófétának csak a saját hazájában és házában nincs becsülete") aktuális variációját: "Magányos lesz a sorsa még itt / sokáig annak, ki szeret. / Ki mindenkit ért - azt nem értik, / s nem bocsátanak néki meg."[6] Az idézetek, hivatkozások sorát hosszan folytathatnánk. Az Eső a homokra magára maradt hősének sorsa - e külső kontextusból is következően - ugyancsak prófétai, egyes sugallatai így korokon áthatóvá, egyetemes érvényűvé válnak.

Nem tagadható, hogy a költő sajátos, Istent kizáró, ám a prófétai-jézusi attitűdöt magáévá tevő "vallásosságának" köze van a marxi tanításokhoz. "Gondoljunk csak - írja Mircea Eliade A szent és a profán című könyvében - a kommunizmus mitológiai struktúrájára és eszkatológikus tartalmára. Marx újra felfedezte és továbbfejlesztette az ázsiai-mediterrán világ egyik nagy eszkatológikus mítoszát: az igazak (a kiválasztottak, a felkentek, az ártatlanok, az apostolok - korunkban a proletariátus) megváltó szerepét, akiknek szenvedései arra hivatottak, hogy megváltoztassák a világ ontológiai állapotát. Az osztály nélküli társadalmat és a történelmi feszültségek belőle fakadó eltűnését már pontosan leírja az aranykor mítosza, amely e korban számos hagyomány szerint a történelem kezdetét és végét látja. Marx ezt a tiszteletre méltó mítoszt egy teljesen zsidó-keresztény messiásideológiával bővítette...[7] Váci ugyanakkor, véleményünk szerint, nem csupán közvetetten, a kommunizmus-eszme révén kötődött a kereszténységhez, hanem személyes emlékei, élményei, a szenvedők között szenvedve megélt sorsa révén is, ezért kapcsolata a vallással szorosabb és elevenebb volt, mint általában a meggyőződéses kommunistáké. Figyelemre méltó ebből a szempontból, hogy csöppet sem volt fogékony a marxi tanítás azon tételeire, melyek gyűlöletet, erőszakot hirdetnek. Egyet kell értenünk Toldi Évával (ki tanulmányában kitér e témára), hogy "Váci nem az osztályharcos szocializmusról álmodott, hanem arról, amelyet a szeretet, a közösségiség, a szelídség, a szolgálat, az ember ember általi megbecsülése éltet, amelyben sorsosai, a szegénység évszázados kínjával, keservével megvertek méltó felemelkedése bekövetkezhet."[8]

Váci Mihály életművének ismerői többször rámutattak arra, milyen szoros a rokonság utolsó éveinek költői világa s a kései József Attila-művek univerzuma között.[9] Az Eső a homokra kapcsán ezúttal mi az Ady-Váci párhuzamokra szeretnénk felhívni a figyelmet. Nem csupán a költői szerepfelfogás hasonlóságára utalhatunk e viszonyrendszert szemügyre véve. Ady magyarságostorozó költeményeinek indulatára, vádoló hangjára is ráismerhetünk a nyírségi származású utód költeményeiben, sőt, műve egy nyelvi-formai sajátsága is eszünkbe juttatja Ady magyarság-verseit. Király István emlékezik meg arról, hogy e művek lírai énje vagy a bírált közösségen kívülről szól, vagy azonosul népével, míg némely esetben pozíciója egy művön belül is változik, s az így előálló személyragozási bizonytalanságban "az egyszerre való különállás és azonosulás, a megoldatlan emberi viszony" tükröződik.[10] Az Eső a homokra című költeményben az "én" ugyancsak váltogatja helyzetét. Úgy véljük, Váci itt tudatosan alkalmazta az általa tisztelt és jól ismert előd e sajátos költői eljárását.

Váci Mihály költészetének fontos motívuma a nyírségi eső képe. Általunk vizsgált művének címe is szabolcsi tájverset ígér. Az eső-képzet azonban, ahogy sok más, szülőföld vonatkozású képi elem a pálya kései szakaszában, mint láttuk, vallási tartalmú szimbolikus jelentést vesz magára, s e konnotatív jelentésével lesz a költemény egészének központi képzetévé.

[1] Farkas László tanulmánya például teljes egészében e problematikus időszakkal foglalkozik (Kivirul a Föld a szomorúságok csillagaival. Új Írás, 1985/1. 71-75.). Ugyancsak nagy teret szentel a költői válság hátterének felvázolására Alföldy Jenő (Méltó utókort. Élet és Irodalom, 1984. okt. 12., 11.) és Balogh Ernő (Hagyaték és korszerűség. Népszabadság, 1985. jan. 26., 16.).

[2] Íme néhány, a közelmúltban napvilágot látott munka. Ladányi András: Váci Mihály. "Élj tiszta tüzeidben." Interjúk. Bp., 2000. ; Toldi Éva: A szegénység, a szelídség és a szolgálat lírikusa. Váci Mihály biblikus költészete. Bp., 2004. ; Váci Mihály: Pirók, télen. Bp., 2005. (A Váci-műveken kívül emlékezéseket is tartalmazó kötetet Ladányi András és Tasnádi Gábor válogatta és szerkesztette.) A költő ébresztéséhez hozzájárultak azok az írások is, melyek szülőföldjén láttak napvilágot. Kiemelkedik közülük Katona Béla: Egy negyedszázad próbatételei: Váci Mihály című tanulmánya (In: Táj és irodalom. Nyíregyháza, 1998. 275-289.) és a Jánosi Zoltán által Nincsen számodra hely? címmel közölt beszélgetés Váci Mihály költészetéről (In: Nyírfatűz. Nyíregyháza, 2004. 94-109.).

[3] Váci Mihály: Illyés Gyula - a mozgó világban. In: Váci Mihály Összegyűjtött Művei. Bp., 1979. 968.

[4] Márk 10, 43-44

[5] Alföldy Jenő: i. m.

[6] A bibliai idézet lelőhelye: Máté 13, 57

[7] Bp., 1987. 196.

[8] Toldi Éva: 10.

[9] Lásd pl. Kovács Sándor Iván: Váci Mihály. Bp., 1972. 120., 124.; Izes Mihály: "Míg össze nem rogysz" - József Attila Karóval jöttél és Váci Mihály Te bolond című versének összehasonlító elemzése. It., 1971/4. 948-961.

[10] Király István: Ady Endre I-II. Bp., 1972. II. 662.