Vallomás egy versről (Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdőn)

Ide írhatsz...

Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdőn

Havas Krisztus-kereszt az erdőn

Holdas, nagy, téli éjszakában:

Régi emlék. Csörgős szánkóval

Valamikor én arra jártam

Holdas, nagy, téli éjszakában.

Az apám még vidám legény volt,

Dalolt, hogyha keresztre nézett,

Én meg az apám fia voltam,

Ki unta a faragott képet

S dalolt, hogyha keresztre nézett.

Két nyakas, magyar kálvinista,

Miként az Idő, úgy röpültünk,

Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,

Egymás mellett dalolva ültünk

S miként az Idő, úgy röpültünk.

Húsz éve elmult s gondolatban

Ott röpül a szánom az éjben

S amit akkor elmulasztottam,

Megemelem kalapom mélyen.

Ott röpül a szánom az éjben.

Kedvenc verseink körét a legkülönbözőbb - sokszor irodalmon kívüli - okok, szempontok jelölik ki. Az egyik költemény kedves gyermekkori eseményt idéz, a másik valamilyen életprobléma megoldásához nyújtott segítséget, a harmadik szerelmi hódítás eszköze volt, és így tovább. A Krisztus-kereszt az erdőnszámomra többszörösen is kedves. Általános iskolás voltam még, amikor egy karácsony és szilveszter közötti estén apám elővette bibliaszerű, vaskos Ady-kötetét, fellapozta benne, s megmutatta. Nem olvastam még akkor szabadidőmben ilyesfélét, de apám kedvéért átfutottam szememmel a sorokat. És akkor, bár nem fogtam fel maradéktalanul az olvasottakat, átjárt egy addig ismeretlen, egyszerre felemelő és szomorkás érzés. Rögtön társult hozzá, persze, némi büszkeség is: lám, apám egyenrangúként kezel. (Jóval tájékozottabb volt pedig versügyekben, mint én. Vallásos ember lévén szerette, gyűjtötte az istenes költők műveit, hivatása miatt pedig, mely az erdőhöz kötötte, a természeti tárgyú költeményeket is szívesen olvasta.) Nem beszéltünk hosszan a versről. - Szép? - kérdezte apám. Bólintottam. - Különösen a vége, igaz? - Igen - mondtam a megilletődöttségtől kissé rekedt hangon.

A kedvenc versek élnek bennünk, beszélnek hozzánk. Egy-egy részletük, képük évi rendszerességgel napokra, hetekre lefoglalja képzeletünket. Az Ady-vers téli erdeje például bennem mindig az első havak utáni karácsonyváró időszakban terebélyesedik el, s nem szabadulhatok szuggesztív erejétől (még álmomban sem), egészen az ünnepek elmúltáig. Mindeközben kapcsolatba lép aktuális élményeimmel, sajátos színezetet kölcsönöz nekik, s közben maga is más-más tónussal gazdagodik. Kozmikus méretű, dermedt világ, középpontjában a behavazott feszülettel. S a szánkó milyen elveszettnek tűnik benne!

A szánkó azonban bátran röpül ("miként az idő") ebben a lenyűgöző térben, csilingel, s utasai, fittyet hányva a hideg éjre s benne a megváltói szenvedés mementójára, harsányan dalolnak. A Krisztus-korpusz révén tragikus árnyalatokkal, szakrális tartalmakkal is telített éjszaka atmoszférája teljes mértékben ellentétes a magatartásukkal. Miért dalolnak? Az ok elsősorban a fiatalság tüntető életkedve, hetykesége. Ráadásul a megidézett jelenet hősei nyakas (azaz: konok, makacs, önfejű) magyar kálvinisták. Köztudomású, hogy a kálvinizmus elveti a képek, szobrok tiszteletét, ám többről van itt szó a felekezeti magatartásnál, amint erre a "magyar" jelző is utal. A szán utasai annak az északkelet-magyarországi kurucos tradíciónak is a hordozói és tovább éltetői, mely oly sokszor állt ellen (katolikus) Habsburg uralkodóink egyneműsítő-elnyomó törekvéseinek. Kedves számomra ez a képsor azért is, mert felsejlik benne a világtörvények meghaladásának, az idő befogásának archaikus képzete is, s ennek révén honfoglalóink hitvilágáig, népmeséink világképéig nyúlhat vissza az általa felidézett asszociációk sora.

Összetett, ellentmondásos apa-fiú viszonyt mutat a költemény. Apa s fia egyek a merész röpülésben, a fiatalos jókedvben s a szilaj kálvinistaságban, ám az "Apa, fiú: egy Igen s egy Nem" sor alapvető szembenállásukat is jelzi. Mit jelent itt az "Igen" s mit a "Nem"? A vers nem ad segítséget az értelmezésükhöz, az olvasó a költő életrajzára s más műveire van utalva. Bizonyára nem az istenhitről van szó, hanem inkább a hősöket körülvevő vidéki világról s a hozzá való viszonyulásról. Ady Lőrinc megyei hatalmasságnak, szolgabírónak szánta fiát, azt szerette volna, ha helyi karriert csinál. Ő viszont - emlékezések, versek tanúsítják - szerette ugyan, de elmaradottnak, szűknek is érezte ezt a környezetet, s másféle, nem ide való sorsot szánt magának. A Krisztus-kereszt az erdőn gyerekemberének ambivalens kapcsolata az apjával megfelel tehát annak a viszonynak, mely őt (s a későbbi költőt) szülőföldjéhez s általában a magyar vidékhez fűzi.

A versben két idősík tárul elénk, s ezek nem különülnek el élesen egymástól. Az első három szakasz az emlékekben megelevenedő múltat festi (ám a jelen pozíciójából láttatja, kommentálja azt), az utolsó, negyedik az emlékező énre irányítja a figyelmet, ki - miközben a múltra is visszautal - képzeletben újrajátssza (átírt változatban) az erdei jelenetet, így foglalván állást az egykor történtekkel kapcsolatban. Éles fordulat következik itt a költeményben. A korábbi dinamika megtörik, a hang rezignáltabb lesz.

Mi az oka, hogy húsz év után a vers alanya másként viszonyul a feszülethez? Ez sincs indokolva, s épp ez az elhallgatás teszi oly hatásossá a lezárást. (Apámnak is ezért tetszhetett annyira.) Ady sorsának ismerete, természetesen, ennek a részletnek az értelmezését is megkönnyíti, ám, véleményem szerint - s ez is a mű hatásának titkai közé tartozik - , akár a költő betegségének, irodalmi és szerelmi küzdelmeinek s az ezekben való megfáradásainak ismerete nélkül is továbbgondolhatja, alkotó módon kiegészítheti egy felnőtt olvasó a verszárlatot. Elég hozzá az emberről szerzett tudás, az ifjúságra következő felnőttkor küszködéseinek, illúzióvesztésének tapasztalata. Mindezek fényében úgy tűnik, a kereszt nem csupán vallási jelkép a versvégi látomásban - talán a korábbi emlékképekben sem csak az -, hanem általánosabb jelentést hordoz, a szenvedő ember, a szenvedés jelévé válik. Az egykori fiatal utazók még nem tudták, nem tapasztalták meg igazán, milyen is az emberi szenvedés, ezért (is) daloltak az arra emlékeztető "faragott kép" láttán. Az emlékező szubjektum, kivel minden - ifjúságára visszatekintő - ember könnyen azonosulhat, a szenvedő ember képmása előtt aztán megemeli a kalapját, s ezzel is jelzi, hogy értékrendje, ember- és világképe megváltozott a húsz évvel korábbihoz képest. Gesztusa - így, okának ki nem mondottságával, ám kikövetkeztethetőségével, a felidézett történet kései csattanójaként - katartikus hatású.

Az emlékező szemléletváltása egyébként nem teljesen váratlan, a fordulaton az apa is keresztülment, amint arra a korábbi megjegyzés utal. ("Az apám még vidám legény volt"- olvasható a második versszakban, s a még határozószó itt egyértelműen azt jelzi, hogy az emlékezés idején, a vers keletkezésekor az egykori utastárs már híjával van régi kedvének.) Akik között tehát, nézeteltéréseik ellenére, egykor a szilajság és vidámság teremtett kapcsolatot, immár a gondtalan fiatalság elvesztésének fájdalmas élménye alkot köteléket - sugallja a költemény.

A szakaszok végén a megismételt sorok olyan képeket, történéseket nyomatékosítanak, melyek a mű rövid vázlatává állnak össze: téli éj, dalolás, röpülés, az esemény újraélése. Ez nagyfokú alkotói tudatosságra vall, sajátos ellentét vibrál ugyanakkor e tudatosság s a költemény képeinek sejtelmessége, álomszerűen lebegő volta között. Katartikus hatásához, úgy érzem, ez is hozzájárul.

A Krisztus-kereszt az erdőn Az Illés szekerén című kötet istenes versei között foglal helyet, ám apaversnek is mondható, s mivel tájat is idéz, kis jóindulattal a költő (valódi) tájverseinek szűk körébe is besorolható. Számomra mindhárom arca egyformán kedves és fontos, s ebben nem kis szerepe van annak, hogy apám ismertetett meg vele, kit erdőjárásai alkalmával, bevallása szerint, gyakran lepett meg az áhítat.